Tegnap az éppen készülőben lévő The Wall kapcsán azt pedzegettem, érdemes zárt, kevés karakterrel operáló thrillereket (filmeket) írni, hiszen egy jól eltalált mű nagy erőfeszítés nélkül is egy stúdió jövedelmező befektetésévé válhat. Az érem másik oldaláról viszont nem ejtettem szót: ugyanezen okokból arra a bizonyos igyekezetre sincs akkora szükség, mintha egy vállalat éves bevételének túlnyomó része múlna az alkotáson. Az Air pedig sajnos tökéletes példája ennek, már ami az ötletét és annak megformálását illeti.
A mindent elpusztító apokalipszis itt egy súlyos vegyi fegyver bevetésével jön el, amellyel a világ vezetői országai sikeresen kiirtották egymást és magukat is. Az USA természetesen felkészült volt, és egy kicsit sietve, de még időben hermetikusan lezárt bunkerekbe zsúfolta nagy elméit, akiktől a civilizáció fennmaradását remélte. A kevésbé nagy elméket pedig megtette karbantartóknak: Bauernek (Norman Reedus) és Cartwrightnak (Djimon Honsou) annyi dolga van, hogy meghatározott évenként felébredve a hibernációból bejelentkeznek, megjavítják, ami elromlott, és vigyáznak a legszebb álmaikat alvó asztrofizikusokra és herpetológusokra. Azonban amikor egyikük kamrája csődöt mond, kénytelenek az egyre fogyó levegővel versenyezve megoldást találni, a szituáció pedig a bennük gyülemlő feszültséget is felszínre hozza...
A cselekményt azonban nem sikerült elég történéssel megtölteni egy igazán erős atmoszférához, a szereplők vonásai pedig ugyan kiegészítő elemnek jók, ahhoz viszont már vérszegények, hogy egyedül kitöltsék a játékidőt. Ott ketyeg a levegő elfogyását jelző óra a fejünk felett, de ez éppenséggel csak azt adja tudtunkra, hogy ráérünk majd a játékidő vége felé izgulni, addig semmi dolgunk - és éppenséggel a forgatókönyv sem tesz azért, hogy ezen a távoli, homályos célon és az ebből eredő nyomáson kívül bármi keretet adjon a látottaknak. Bauer és Cartwright hol a megoldásért küzd, hol egymással, de ebből sem pillatnyi szórakozásunk, sem egy végül nagyobb élménnyé felépülő ív nem áll össze. Moralizálásunk súlytalan és üres, konfliktusuk pedig ugyan az adott környezetben érthető módon eszkalálódik egész gyorsan, mégis inkább annak a terméke, hogy a forgatókönyvnek kezdenie kell valamit a két szereplővel, és nem érezni benne a valódi emberi drámát.
Ha nem a forgatókönyvvel foglalkozom, alapvetően nehéz kivetnivalót találnom a produkciókban: a rendezés ügyesen igyekszik megragadni a nyomasztó bezártságot, a nagyjából az Alien óta használatos kimért kameramozgások a legártatlanabb képsorokat is riasztó veszélyérzettel töltik fel, a két színész pedig annak ellenére is lubickol szerepében, hogy a szkripttől nem sok támpontot kaptak eljátszásához. Különösen is tetszetősek az utolsó részletükig kidolgozott díszletek, amelyek egyszerre jelenítik meg remekül a bunkerek létrehozásának kapkodó, elégtelen körülményeit, ugyanakkor a létesítményekbe fektetett nagy mértékű energiát is.
Az Airbe azonban hiába öltek legalább ennyi igyekezetet (mármint a forgatókönyv megírása után), nem sikerült semmi értelmeset kihozni belőle. Most szokásos fordulataimmal mosdathatnám, hogy "oké, lélektelen film, de...", azonban itt nincs semmi de, gyakorlatilag a nagy semmit bámuljuk másfél órán keresztül. Nemcsak a tartalom hiányzik a narratívából, hanem bármi, ami odaszögezne a képernyő elé, hívjuk akár feszültségnek, misztikumnak, jó dialógusoknak, vagy bármi olyannak, ami egy jó momentum ígéretével szolgál a játékidő további részére nézve.
4/10
Az Air teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
