Érdekes vonásuk az indie-filmeknek, hogy sok esetben nem is kell osztatlan sikert aratniuk ahhoz, hogy nagy hírverést kapjanak, és még esetleg a filmvilágra is hatással legyenek. A Martha Marcy May Marlene-ról és Sean Durkin rendezőről is minden bizonnyal sokan hallották már, Elizabeth Olsenről (akit egyre inkább lecsúszó celeb-testvérei helyett ez a mű tett fel a térképre) pedig még többen. És mindezt annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem is beszélhetünk szuperlatívuszokban a produkcióról.
Martha (Elizabeth Olsen) miután két évig nem adott életjelet magáról, egy reggel kétségbeesetten hívja fel nővérét, Lucyt (Sarah Paulson). Miközben az összetört lány testvére és sógora kifejezetten fényűző nyári lakjában próbálja helyrerakni az életét, következetesen hallgat a múltról, és csak számunkra rajzolódik ki visszaemlékezéseiből, hogy az elmúlt időszakban egy eleinte szimpatikus, de idővel egyre nyomasztóbb jelleget öltő kollektíva tagja volt. És bár Martha a távozás mellett döntött, ezt az időszakot nem tudja nyomtalanul eltüntetni sem az elméjéből, sem a viselkedéséből.
Durkin egy darabig pazarul állítja szembe a kiismerhetetlen szekta, illetve Lucy és Ted visszásságoktól egyáltalán nem mentes életén keresztül a kollektivizmust és az individualizmust, újra és újra zseniális vágásokkal hozva párhuzamba egy-egy jelenetet. És az érzéki csalódások mellett, amikor nem tudjuk eldönteni, hol és mikor járunk, éppenséggel abban is nehéz dűlőre jutni, melyik életstílus a szimpatikusabb főszereplőnknek, egyben pedig nekünk is. Ennek a kettősségnek az aprólékos és ötletes ábrázolása (nem kis részben a hiteles alakításoknak köszönhetően is) pedig érdemi történések nélkül is képes életet vinni a produkcióba, sőt, éppenséggel akkor válik egyre laposabbá az élmény, amikor a rendező megpróbál nagyobb lépésekben haladni a cselekménnyel.
Martha folyamatosan erősődő paranoiája ugyanis a látszólagos eszkalálódás ellenére is meglehetősen redundáns, és egyedül a szituációk kétértelműsége csempész bele valami izgalmat, az ezzel párhuzamba állított flashbackek pedig a főszereplő egykori közösségének olyan árnyoldalait hangsúlyozzák túl, amelyeket már az első pillanattól fogva sejtettünk. Az addig okosan építkező forgatókönyv egyre céltalanabbá válik, gyakorlatilag az egyetlen funkció a történetben már csak az, hogy a maximumig csavarja a feszültséget. Ugyanakkor a befejezés nem jelent sem csúcspont, sem feloldozást ezek után, és bár ez teljesen tudatosan illik a koncepcióba, nehéz lesz nem úgy érezni, a film hosszú percekig csak az időnket vesztegette, mire eljutott ide.
Amennyire szerettem tehát eleinte az alkotást, annyira csalódás volt a végére érni, és sokkal boldogabb lettem volna, ha a rendező félúton nem indul el egy más irányba. De tudomásul kell venni, hogy a Martha Marcy May Marlene nem az a darab, amely visszafogná magát, ha egy kevésbé konvencionális útra kell lépnie, és legyen bármennyire is kiegyensúlyozatlan élmény, éppen ettől lesz egy jellegzetes és minden bizonnyal sokak számára emlékezetes darab. Ezen felül pedig talán egy olyan film is, amelyből mindenki mást (és mindenkit más) tud megragadni.
7,5/10
A Martha Marcy May Marlene teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
