Jalmari Helander neve ha ismerős is valakinek, az leginkább a Rare Exports-nak köszönhető, amely az utóbbi évek egyik legeredetibb karácsonyi filmje volt. A Télapó-rémtörténet ugyan kidolgozatlan volt ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon, de bíztam benne, hogy következő alkalommal alaposabb lesz a finn rendező. És bár a Big Game-ben a pénztől a színészekig minden adott volt az előrelépéshez, ehelyett egy olyan másfél órát láthattam, amelyről még most sem tudom eldönteni, mi akart lenni.

A koncepció még itt sem nézett ki rosszul: az éppen egy kissé idejétmúlt beavatási ceremónián áteső Oskari (Onni Tommila) a lapp rengeteg közepén összeakad az amerikai elnökkel (Samuel L. Jackson), akit saját áruló testőre (Ray Stevenson) és egy rakás terrorista üldöz, miután lelőtték a repülőgépét. Azonban a nagy tudomány mintha ezzel az egy mondatos ötlettel meg is akadt volna Helander fejében, aki bár már előző filmjének polírozását sem vitte túlzásba, ezúttal teljesen tanácstalanul áll, mihez is kezdjen ezzel az alapfelállással.

Azt hiszem, a rendező munkásságának és a klasszikus skandináv humor (amelynek például olyan termékei voltak az utóbbi időben, mint a Náci zombik, a Kung Fury vagy az Iron Sky) ismeretében mindenki joggal számíthatott arra, hogy itt egy nem kevés parodisztikus felhanggal rendelkező vígjátékot látunk, de a film meglepően komolyan veszi magát. Nem is áll jól neki, amikor hihetetlenül mesterkélt szövegek esnek ki sorra a szereplők száján, akik már eleve teljesen élettelen és papírmasé karakterek. A kínosság mögött az látszik körvonalazódni, hogy Helander hangulatában egy olyasfajta produkciót szeretett volna, mint Die Hard vagy - ha már témánál vagyunk - Az elnök különgépe, azonban a Big Game akció-thrillerként túlságosan lapos, rosszul felépített és B-szerű ahhoz, hogy ezeket a klasszikusokat egyáltalán csak megközelítse.

Leginkább arra tudok gondolni, hogy a rendező végső soron egy felnövéstörténetet szeretett volna kommunikálni Oskari karakterén keresztül, ez esetben viszont a körülményes CIA-kémjátszmára és a többi szereplőre pazarolt idő tűnik zavarba ejtően soknak. Már csak azért is, mert jóformán 2-3 jelenet kell a szkriptnek ahhoz, hogy a bevezetés után le is zárja a történetet, amely így erősen vázlatszerűen és átélhetetlenül rajzolódik ki elénk, egyben a történetmesélői ambíció teljes hiányáról is tanúskodva.

Ezek után pedig be kellett látnom, legkevésbé sem az én hibám, hogy nem jöttem rá, miről akart szólni a film (tudom, tudom, nem értettem, menjek Transformerst nézni...), mert jó eséllyel maguk az alkotók sem jutottak dűlőre ezzel kapcsolatban. A Big Game így a legnagyobb jóindulattal is egy nagy semmi, amely egyszerre 3-4 műfajból is élvezhetetlenül keveset nyújt, miközben amint elkezdődött, már véget is ér.

5/10

A Big Game teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán