A norvég Dead Snow első része finoman szólva is hidegen hagyott (erről a közeljövőben megemlékezem majd egy keresetlen hangvételű kritikában is), szóval mikor befutott a direkt a nevemre szóló megkeresés a blogos kívánságládába, nem ugrottam az égig örömömben attól, hogy a Dead Snow 2-t kell majd néznem. Előítéleteimet meghazudtoló módon azonban egy egészen kellemes filmmel ismerkedhettem meg, már ha tolókocsisokat és kisgyermekeket kibelező náci zombik kapcsán használható a „kellemes” szó.
A történet ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt, tehát a fasiszta élőholtakkal konfontálódó csapat egyetlen túlélő tagjával, Martinnal (Vegal Hoer a főszerepben továbbra sem győz meg arról, hogy jó vagy akár karakteres színész lenne, nagyjából rá lehet fogni, hogy ő a szegény ember Bruce Campellje, ennyi). Martin a náci arany visszaszolgáltatása, némi közelharc és egy autóbaleset árán sikeresen visszajut az élő emberek közé, de sajnálatos módon az előző részben elveszített keze helyére a túlbuzgó orvosok tévedésből a náci vezér Herzog levágott karját varrják vissza. Hősünk hamar rádöbben, hogy élőhalott karja veszedelmes erővel bír, melyet nem egyszerű dolog kontrollálni. Herzog az osztagával közben teljesíteni kívánja a még életében megkezdett küldetést, jelesül el akar pusztítani egy norvég falut. Természetesen a mészárlást nem a teljességgel inkompetens helyi rendőrség, hanem Martin és néhány hipergeek amerikai (fedőnevükön a Zombi Osztag) tudják megakadályozni… egy századnyi halott szovjet katona segítségével.
Ez a film azon folytatások csapatát erősít, amelyek egyértelműen jobbak az elődjüknél, lsd. ide példaként a Birodalom visszavág vagy a Terminator 2 című örökbecsű műveket. Félreértés ne essék, a Dead Snow 2 azért nem rengeti meg alapjaiban a horrorkomédia műfaját, de egy határozottan jól sikerült, politikailag teljesen inkorrekt és rettenetesen gusztustalan képviselője a mai horror/vígjáték felhozatalnak. A forgatókönyv ezúttal viszonylag ügyesen idézi meg a nagy példaképeket (leginkább a Gonosz halott 2-t, és a Hullajót), nem olyan otromba és szájbarágós módon, mint az első rész. A rendező Tommy Wirkola (Boszorkányvadászok, Dead Snow) ebben az etapban végre pont jó arányban adagolja a kíméletlen gore-t, és a morbid humort. A film poénjai közül nem mindegyik üt, de amelyik igen, az általában nagyon - pl. az emeletről kiesett gyerek újraélesztése, vagy a „valamit tenni kellene a kocsi kereke alá”-jelenet fergeteges. A zombifilmeknél már-már kötelezőnek számító társadalomkritikai él itt is fellelhető, bár a kissé sablonos „hülye rendőrök” vonalon kívül nem túl hangsúlyos a dolog. Extraként kapunk még némi paródiát a blockbusterek világából is (Csillagok háborúja, Titanic), hogy rétegzettebb legyen az élmény.
A pozitívumok mellett a film gyengeségeit sem hallgathatom el, amik közül a közepes/gyenge színészi játék, a kicsit műanyagízű zombi maszkok, és a nácis témakör ki nem használtsága voltak a legzavaróbbak számomra. Ez utóbbi kapcsán – bár nem vagyok antiszemita – azért a kézenfekvőnek tűnő zsidós vicceket erősen hiányoltam. Ha már a melegek, a rendőrök és a kockák vastagon megkapják a magukét, akkor miért pont ők maradtak ki egy fasiszta zombikkal teli filmből?
Mindezek ellenére egy prímán sikerült horrorkomédiát tekinthetnek meg azok, akiknek a gyomra bírja az efféle, véres belezésekkel megtűzdelt humort. Külön ki szeretném emelni a záró jelenetet, amely képletesen szólva már-már a tökéletesség határát súrolva mázolja pofán a romantikus film zsánerét. Undorító, beteg, de mégis vicces – ahogy az egész film is.
7,5/10
