Elsősorban a szovjet, de nyilvánvaló behatásai révén a keleti blokk tudományos-fantasztikus írott és mozgóképes hagyományait is jelentősen meghatározta az a kissé beképzelt művészetfelfogás, hogy mindenáron nagyon komplex és mély gondolatokat kell közvetíteni, még akkor is, ha ez legtöbbször az alkotó öncélú és teljesen élvezhetetlen filozofálása. Ez a lengyel alkotás sem tudta teljesen elkerülni ezt a csapdát, ugyanakkor van annyira ötletes, hogy ezt legalább minimálisan meg lehessen bocsátani neki.

A világnak véget vető atomtámadás után egy önjelölt kis csoport létrehozta a Kupolát, hogy megvédje a túlélőket az utóhatásoktól. A reményt az emberekben egy csodálatos és mindenkit megmentő Bárka várható érkezésével ébresztették fel, annak ellenére, hogy valahol mélyen mindenki tudja. A Kupola azonban nem sokkal létrehozása után már a végnapjait járja, éppen ezért a rendfenntartó erők részeként működő Soft (Jerzy Stuhr) elhatározza, hogy megpróbálja valahogy kimozdítani az embereket a status quo-t jelentő apátiából.

A film nemcsak történetében, de hozzáállásában is nagyon hasonló az egy évvel később készült A halott ember leveleihez: az éh- és fagyhalál szélén álló emberek mindegyikét politikai filozófián és pszichológián való gondolkodásra és monologizálásra inspirálta a világvége, főhősünk pedig másfél órán keresztül szinte mást sem tesz, mint végiglátogatja és végighallgatja ezeket a karaktereket. Hozzá kell tennem, hogy ezeknek a gondolatoknak leginkább csak a megfogalmazása faramuci, a film ugyanis nagyon érdekes kérdésfelvetéseket kommunikál, amelyek ha nem ilyen direkt formában, a szereplők szájából hangzanak el, hanem ügyesebben sikerült elrejteni őket, sokkal jobban is működhettek volna.

Ott van például az a látványos politikai szatíra, amely a pusztulás szélén táncoló Kupolát az akkor összeomlóban lévő szovjet blokkhoz hasonlítja, és húz fel erre néha igen szellemes párhuzamokat, de emellett benne élők és a rendszert működtetők pszichológiáját is igyekszik megfejteni. Sok esetben pedig a szereplőket működtető mechanizmusok mibenlétét és értelmét is élvezetes kibogozni, igaz, ez éppen attól függ, mennyire sikerült Piotr Szulkinnak jól megírnia ezeket a figurákat. Máskor éppen az ügyetlen vágások, a színészek borzasztóan teátrális megoldásai zökkentenek ki az élményből, egyedül a rengeteg hosszú beállítással dolgozó, folyamatosan a szereplők körül táncoló kézikamerázás tűnik olyan rendezői eszköznek, amely sikerrel segíti az atmoszférateremtést (hangulat szempontjából nem is lehetne belekötni) és az alkotás céljának elérését.

A mondanivalóval kapcsolatos ambíciói miatt tehát végső soron a mű nem hibáztatható, éppen csak az eszközei nem nőttek fel egészen ehhez, legyen szó technikai megoldásokról vagy elbeszélésmódról. Így akármennyire is képes eredetibb és izgalmasabb gondolatokat megfogalmazni, mint a posztapokaliptikus alkotások nagy része, ezek közlésének gyermekbetegségei szinte már a nézhetetlenség határára sodorja. De akinek nem feltétlenül vagy szüksége arra, hogy egy film magával ragadja, annak még tetszhet is.

6/10

Az O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán