Azok után, hogy már A hihetetlen család kritikám is mekkora sikert okozott, elkerülhetetlen volt számomra, hogy a Bird-rajongók Szent Grálját, a Szuper havert is lefikázzam divatból, ellenszenvből vagy hozzá nem értésből. (A megfelelőt tessék aláhúzni.) Azért kicsit fáj a szívem, hogy nem süthetem el, hogy bárcsak a magyar cím lenne ebben a műben a legrosszabb (mert tényleg mindent alulmúl ez a fordítás), de ettől függetlenül ez a mű nem több egy jól megkonstruált utánérzésnél. És ez nagy kár, mert sokkal több is lehetett volna, ha éppenséggel ez lett volna a szándéka.
Hogarth Hughes (Eli Marienthal) egy nem túl izgalmas maine-i kisvárosban éli a háború sebeit éppen csak kiheverő ország mindennapjait. Azonban új ellenség van a nagyon távoli láthatáron a Szovjetunió személyében, a vezetés pedig minden furcsa jelenségre ugrik. Így például arra is, amikor az égből egy hatalmas robot (Vin Diesel) köt ki a városka közelében. Egy túlbuzgó ügynök (Christopher MacDonald) ered a megmagyarázatlan jelenség nyomába, csak hogy az idő közben egymásra találó Hogarth és az idegen mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a katonaság csapását - és talán valami sokkal rosszabbat.
Egy 1968-as történetről lévén szó, Ted Hughes eredeti műve erősen a hidegháború éppen aktuális benyomásai alatt íródott, ami nyilvánvalóan felveti azt a kérdést, hogy bő 30 évvel később mennyire mondható mindez aktuálisnak. Természetesen a film lényegi háborúellenes mondanivalója kortalan, és tulajdonképpen bármilyen szituációban alkalmazható, Brad Bird azonban mégsem ezt az időtlenséget akarta erősíteni művében.
Az kétségtelen, hogy hihetetlen alapossággal nyúl a témához, és az 1957-es amerikai kisváros jelentette környezet még rajzolt formájában is egy élethű kordokumentum. Az olyan szatirikus kiszólások, mint a gyerekeknek vetített atomháborús oktatófilm vagy a tévében vetített Zs-kat. horror pedig egyértelműen azt az érzést keltik, hogy a rendező a téma egyetlen elemét sem akarta parlagon hagyni, és jó stílusérzékkel tudott ezekhez nyúlni. Legalábbis egy ideig, ugyanis az idő előrehaladtával a városka mikrokozmosza egyre inkább szűkül be ingerszegény helyszínekre és szituációkra, amelyek hol borzasztóan kínosan mutató robotrejtegetős humort (az azért jelent valamit, ha bizonyos elemek később egy Transformersben tűnnek fel újra), hol pedig az egyre görcsösebben produkáltatott főszereplőt használják. A forgatókönyv ugyanis a bevezetés után erőfeszítést sem tesz azért, hogy karaktereit árnyalja, sőt, ha lehet ilyet mondani, a cselekmény előrehaladtával még egydimenziósabbá teszi őket, ezek a túlzások pedig egyre csak rombolják a film hitelességét.
Hozzá kell tennem, az utolsó gesztusig a Disney-t imitáló figurák (még ha Bird karrierje szempontjából élelmes húzásnak is bizonyultak), az E.T.-hez szinte megszólalásig hasonlóra gyúrt panelek sem arra utalnak, hogy az alkotók nagy elvárásokat támasztottak magukkal szemben, de szerencsére az Iron Giantben vannak olyan dolgok, amelyek erőfeszítések nélkül is működnek: a finálé izgalmai és ügyesen felépített emocionális töltete, amelyek jól kompenzálják az egész alkotást lehúzó, fantáziátlan második felvonást. Egyben pedig sokat tesznek azért, hogy ha összességében nem is lenyűgözően, de legalább jó szájízzel érjen véget a produkció.
És ha erre fókuszált volna az Iron Giant, akkor simán lehetett volna belőle például A faun labirintusához hasonló univerzális mese, de mivel ehelyett inkább a hidegháborús paranoia élethű bemutatásán fáradozott, alapvetően csak egy anakronisztikus vonásokkal rendelkező, az eredetiség helyett pedig a felnőtt közönségnek szánt szentimentális nosztalgiával előrukkoló produkcióvá vált.
6,5/10
A Szuper haver teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
