A Danny Collins az a típusú filmnek tűnt számomra, aminek még az előzetesét sem kellett megnéznem, úgyis fejből tudom előre a kiégett zenész megváltástörténetét. Még amikor a pozitív kritikák róla elkezdtek záporozni, akkor is maximum arra jutottam, hogy majd a tavaly ilyenkor debütáló Szerelemre hangszerelvéhez hasonlatos kellemes, de könnyedén felejthető darab lesz, nagy igazságokkal a zeneipar undorító voltáról. Azonban a Danny Collinsszal ellentétben én vagyok annyira kiszámítható, hogy tudjátok, az fog következni, hogy ti ne kövessétek el a hibámat!
Az Al Pacino alakította címszereplő ugyanis képviseli az összes negatív sztereotípiát, ami egy kiöregedő rocksztár kapcsán elképzelhető: részegen és bedrogozva járja az országot, hogy 30 évvel ezelőtt írt számai lélektelen előadásaival keresse meg az újabb luxuskocsira valót. 3 feleség elfogyasztása után pedig egy olyan lánnyal él kapcsolatban, aki életkora alapján akár még az unokája is lehetne. És amikor kiderül, hogy John Lennon négy évtizede írt neki egy szívhez szóló, de túl sok konkrétumot nem tartalmazó levelet arról, hogy használja jól a sztárságát, Danny természetesen elhatározza, hogy új életet kezd.
Azt hiszed, hogy ebből már pontosan tudod, mi fog történni a továbbiakban a filmben? Rossz hírem van, mert nem. A Danny Collins ugyanis a témában elsüthető legnagyobb klisékből készít egy abszolút fogyasztható és szerethető filmet, amelyre ezeket a jelzőket sem kell olyan felemás érzéssel rádobnom, mint tavaly a Szerelemre hangszerelvére. És ha már itt tartunk: a produkció egyik legsajátosabb húzása, hogy bár időről-időre erre az útra lép, egyáltalán nem arról szól, hogy a kiöregedő zenész hogyan talál vissza fiatalkori művészetéhez, éppen ezért pedig a zene szerepe (a főszereplő két számán kívül) is kimerül néhány kézenfekvő helyre beemelt aláfestő dalban.
Dan Fogelman író-rendező azonban nem elégszik meg ennyivel, és szinte már vakmerő módon veszi sorra ennek a megváltástörténetnek az összes elképzelhető kliséjét, hogy aztán elegáns húzásokkal rombolja őket porrá. A Danny Collins ugyanis mindig pontosan ugyanúgy indít egy jelenetet, ahogy azt elvárnánk tőle, azonban a rendező egy-egy remekbe szabott párbeszéddel, a sablon logikájának kifordításával mindig a saját útjára tereli ezeket, ráadásul anélkül, hogy a kliséket látványos utalásokkal semmisítené meg. A színészek, de elsősorban Al Pacino pedig lubickolnak ebben, nem véletlenül a film egyik visszatérő mondata a "We got patter" (~ "Van köztünk kémia"). Mert akármelyik két karakter is szerepel egy jelenetben, Fogelman annyira sziporkázó, ugyanakkor egyáltalán nem erőltetetten szellemes párbeszédeket írt nekik, hogy egyből élettel töltik meg a vásznat.
Ehhez hasonlatosan a Danny Collins legnagyobb pozitívuma is az, hogy a toposz sarokköveit nem a szórakozás kedvéért forgatja csak ki (mint ahogy mondjuk a Kingsman tette azt a kémfilmekkel), hanem ezzel egy nagyon emberi és őszinte történet szeretne megrajzolni. Nem tudom ugyanakkor őszintén állítani, hogy ez maradéktalanul sikerült: amikor Fogelman történetmeséléséhez már nem elég a klisék sorozatos felállítása és ledöntése, a történet határozottan céltalanná válik, végül pedig egy olyan kissé kézenfekvő drámázással varrja el a szálait, amelyet egészen addig próbált elkerülni.
Azonban ha nem is a legjobb befejezéssel hagy magunkra, egy teljes mértékig szerethető, és a választott témájához képest nagyon is egyedi filmmel van dolgunk, kiváló atmoszférával és egy jelentőségében és minőségében is olyan alakítással Al Pacinotól, amelyre hellyel-közzel már egy évtizede várunk. Éppen ezért remélhetőleg egy kicsit mélyebb nyomot fog hagyni minden nézőjében, mint az átlagos, nyári aranyos-zenés-táncos drámázások.
8/10
A Danny Collins teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
