A hollywoodi filmek körében egyre inkább azt a tendenciát venni észre, hogy egy alkotás vagy zéró ambícióval rendelkezik, vagy iszonyatosan túlvállalja magát. Nagyon kevés tudja megtalálni azt az egészséges középutat, hogy bár nem elégszik meg lustán felhúzott sablonokkal és buta frázisokkal, de nem is válik egy magáról nagyon sokat képzelő mesterkélt parádénál. A Legenda vagyok pedig azon anomáliák egyike, ahol cím megvásárlásával nem merült ki a filmbe fektetett munka, ugyanakkor nem is tetszelgett a mű saját fontosságának képzetében.

Robert Neville (Will Smith) kutyája mellett New York utolsó lakosa, miután egy félresikerült gyógyszer kiirtotta az emberiség 90%-át, a maradékot pedig agresszív, fényre érzékeny fenevadakká változtatta. Robert elszántan dolgozik a gyógymódon, amellyel visszafordíthatná a folyamatot, és ez amennyire filantrópiából, legalább annyira gyötrő magányának megoldásaként teszi. De annyira megszállottan küzd ezért, hogy közben lehet, hogy alaposan alábecsülte ellenfelei képességét.

Veszélyes terep egy forgatókönyvírónak, ha egyetlen karaktere van csak műve kétharmadában, azonban a Legenda vagyok valószínűleg feleennyire sem lett volna jó, ha nem ez a helyzet. Ez a kreatív feszültség ugyanis kihozta a maximumot a Goldsman-Protosevich párosból, akiknek így esélyük sem volt felszínes és unalmas panelekből táplálkozni, hanem nagyon alaposan megírták Neville-t. Könnyen eshettek volna túlzásokba is, narrációba fullasztva a cselekményt, vagy éppen túlbeszéltetve a főhőst, viszont a lényegi információk átadását tökéletes oldották meg a jó érzékkel befűzött flashback-jelenetekkel és Will Smith néhány mondatával. Aki egyébként partner ebben a hozzáállásban, nem követeli magának a reflektorfényt, ugyanakkor figurája minden rezdülését maximális beleéléssel hozza.

Francis Lawrence pedig (talán a videoklipes múltjából eredően is) igyekszik minden momentumból kisajtolni a maximumot: Robert első (filmbéli) találkozásokor a fertőzöttekkel szinte hihetetlen mértékig fokozza a feszültséget, New York ürességének érzékeltetésére pedig lenyűgöző légifelvételeket vagy éppen a sebtiben magára hagyott város megdöbbentő érintetlenséggel rendelkező díszleteit használja fel, mindezt lenyűgöző ritmusérzékkel összefűzve. A munkásságával kapcsolatos egyetlen kritika a sokszor emlegetett CGI-túlhasználat, amely amellett, hogy sokszor értelmetlennek is tűnik, mint minden ilyen esetben, az idő múlásával kifejezetten rosszul öregszik.

És hogy miért nem lett mindezek ellenére korszakalkotó film a Legenda vagyok? Mert nem is akart az lenni. A mű ambíciói nem terjednek túl egy profi karakterdrámán, amely intelligensen képviseli a kisregényt megalkotó Richard Matheson gondolatait (mármint az alternatív befejezéssel...), közben pedig szállítja azt a szórakozásmennyiséget és közönségsikert, ami egy 150 milliós blockbustertől elvárható. Így ha nem is foglal helyet valószínűleg senki kedvencei között, mégis egy olyan produkció, amelyhez időről időre nyugodt szívvel vissza lehet térni.

8/10

A Legenda vagyok teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán