Ismét elment egy legenda, Christopher Lee olyan régen volt már velünk (túl volt a 90-dik életévén), hogy azt hittük, ez mindig így marad, de sajnos tévedtünk. Dooku gróf, Szarumán, az aranypisztolyos férfi, Drakula (és a hozzám hasonló fanok kedvéért Sherlock Holmes, sőt Mycroft Holmes) - nagyon sok szerep belefért a kiváló színész sok évtizedes pályájába. Gondolom, mindenkinek megvan a kedvenc filmje tőle (kíváncsian várom őket kommentben), nekem gyermekkorom egyik legnagyobb élménye volt A három testőr, amelyben ő játszotta a félszemű Rochefort grófot. Rengeteg feldolgozása van Dumas kiváló regényének, én azonban ezt láttam először, és máig az első számú kedvencem a műfajban (a második a Kiefer Sutherland - féle rendkívül szórakoztató feldolgozás a 90-es évekből). Nagyon régen láttam, a szomorú aktualitás miatt most újráztam, és még mindig ugyanolyan jókat nevettem rajta, mint egykoron, semmit sem fogott az idő ezen a nagyon jól összerakott kalandfilmen!
D'Artagnan (Michael York), az ifjú gascoign-i megérkezik Párizsba, hogy apja nyomdokaiba lépve ő is muskétás legyen. Elsőre nem jár sikerrel, viszont rövid időn belül három párbajt is le kell bonyolítania, amelyek azonban elmaradnak, mert a bíboros emberei közbelépnek. Így lesz rekordidőn belül a barátja Athos (Oliver Reed), Porthos (Frank Finlay) és Aramis (Richard Chamberlain). Szüksége is lesz rájuk, mert szerelme, Constance (Raquel Welch) a királynő bizalmasa, és egy levelet kell eljuttatniuk Buckingham hercegnek, amelyen az úrnője becsülete múlik...
A mindenki által ismert történetet meséli el a film, de annyi humorral, romantikus bájjal, kiválóan koreografált vívójelenettel, egyedi képpel (pl. amikor a Mylady arcát csipke fedi, a kamerán is az volt, így olyan érzése volt a nézőnek, mintha az ő szemével látott volna), és hihetetlenül erős színészgárdával vértezték fel az alkotók, hogy képtelenség elfelejteni. A legnagyobb az erénye az alkotásnak az, hogy egyáltalán nem veszi magát komolyan, a cél a szórakoztatás volt, és ezt maximálisan sikerült is elérni. Nem akart több lenni, mint egy jól összerakott romantikus kalandfilm, mégsem fogtak rajta a bemutatása óta eltelt évtizedek. Akinek esetleg kimaradt volna az életéből ez alapdarab, nagyon sürgősen pótolja!
A film azon túl, hogy szórakoztat, korrajzot is fest a XIII. Lajos Franciaországáról. Nemcsak a nemesek kiváltságos életét ismerhetjük meg, hanem a szegények kilátástalan helyzetét is. A két társadalmi osztály egy igencsak szürreális helyszínen találkozik (konkrétan egy mosóházban, mert a királynénak pont ott támadt kedve romantikázni Buckingham herceggel), a végkifejlet azonban szerencsére akciódús és látványos, ez az alkotás alapvetően ugyanis kalandfilm, A karakterek eléggé egysíkúak, de annyira jól megírásra kerültek, hogy ez egyáltalán nem probléma., A jók nagyon jók, a rosszak nagyon gonoszak, a szerelmesek nagyon odavannak egymásért, a király pedig nagyon együgyű. A happy end egyetlen percre sem kérdéses, de az odáig vezető út szerencsére elég hosszú ahhoz, hogy betegre nevessük magunkat és nagyon szurkoljunk a muskétásoknak, hogy sikerrel járjanak nemes küldetésükben. És el ne feledjük Raquel Welch Golden Globe díját, amelyet a filmben játszott szerepéért kapott (csípős feminista megjegyzést hanyagolom, mi lányok megkaptuk a dögös muskétásokat, akkor a férfi nézőknek miért ne járt volna a művésznő méltán díjazott dekoltázsa?).
Romantikus alkat lévén imádom azokat a filmeket, amelyekben jó pasik kiválóan vívnak, nos ezúttal az első kívánalomnak nem biztos, hogy eleget tettek az alkotók (Michael York remek színész, de lássuk be, vannak nála jobb képű aktorok is), a másodiknak viszont annál inkább. Nagyon kreatívak voltak az akciójelenetek megtervezésénél (mindenkinek a figyelmébe ajánlom az ebéd összeállítását muskétás módra!), a lámpással vívott küzdelem, illetve a tűzijáték közben előadott koreográfia a nem semmi kategóriába tartozik. A férfi nézők kedvéért beszúrtak egy cicaharcot Faye Dunaway és Raquel Welch között (egy mai moziban simán lerúgnák a lányok egymás fejét, ők ennél sokkal nőiesebben adták elő a történetet), és persze a lovas vágták sem maradhattak el. Az akció-érzelem egyensúly mindvégig megmaradt, a végét pedig különösen jól sikerült összevágni, alig várta a néző, hogy láthassa a folytatást (amely nem érte el ennek a résznek a színvonalát, de nem sokkal maradt el mögötte).
Lenyűgöző volt a színészek névsora, akik előfordultak a filmben, mindannyian kiváló alakítást nyújtottak. Michael York lett volna elvileg a főszereplő, hozta is a kötelezőt, de Oliver Reed és Charlton Heston elvitte előle a show-t. Előbbi kiválóan alakította saját magát, utóbbi még kiválóbban gonoszkodott (gondolom nagyon élvezte a színész, hogy annyi hős szerep után végre rosszalkodhatott). Richard Chamberlain és Frank Finlay nem sok vizet zavart, Raquel Welch hozta, amiért szerződtették, vagyis szép volt, Faye Dunaway szintén, de ő azért mélységet is tudott adni a karakterének. Christopher Lee elegánsan volt gonosz, Jean-Pierre Cassel zseniálisan egyensúlyozott a ripacskodás határán. Kéretik szinkronnal nézni a filmet, jobb, mint az eredeti (csak annyit mondanék, hogy Bujtor István volt Oliver Reed magyar hangja...)
Richard Lester neve mára már sajnos feledésbe merült, pedig ő adta nekünk filmvásznon a Beatles-t, és a testőrökön kívül még Superman 2. és 3. kalandjáért is ő a felelős. Az ő műfaja tehát nem a királydráma volt, hanem a szórakoztatás, nem akarta megváltani a világot, hanem emlékezetes kikapcsolódást akart nyújtani a a nézőjének. Eltelt már jó néhány év a bemutató óta, mégsem unalmas ma sem ez a jó kis film, kötelező darab!
8/10
A három testőr- A királyné nyaklánca teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
