Ahogy eddig tapasztaltam, Paul Feig munkássága meglehetősen megosztónak számít a filmkedvelők körében. És magam (hipszterségem okán) alapvetően középen állva ebben a kérdésben csak annyit érzékeltem és érzékelek egyre inkább, hogy a rendező egy viszonylag sajátos felfogásban közelít vígjátékaihoz. Számomra ez soha nem jelentett lehengerlő komédiákat, ugyanakkor egyszeri szórakozásnak például A kém is tökéletesen megteszi.

Susanne Cooper (Melissa McCarthy) a CIA egyik top ügynökének (Jude Law) "súgója", amikor azonban kiderül, hogy az atomfegyverrel üzletelő Rajna Bojanov (Rose Byrne) az összes ügynök személyazonosságával tisztában van, kénytelen előlépni a terepre. A súly- és önbizalomproblémákkal küzdő hölgy így egyedül száll szembe egy komplett bűnszövetkezettel, a vele folyamatosan versengő ex-ügynök Rick Forddal (Jason Statham) és felettesei legkevésbé sem támogató hozzáállásával.

Aki látta a Női szervek-et, annak tulajdonképpen feleslegesen is írom ezt a kritikát: Paul Feig nemcsak lényeges vonásaiban (McCarthy karaktere, a poénvilág), hanem színvonalában is előző művét idézi meg. Csak éppen ezúttal zsarufilm helyett egy kémsztori lökdösi előre időről időre a cselekményt, és két központi karakter helyett ezúttal egy igen komoly szereplőgárda játszik alá a rendező kedvenc színésznőjének. Ez utóbbi egyébként igen fontos elemnek bizonyul, ugyanis Feig nem változott sokat előző filmje óta: karakterei alapvetően ismét egy-egy running gagként felhasználható jellemvonásra épülnek, amelyekből a direktor igyekszik a lehető legtöbbet kipréselni, nem egyszer repetitívvé és fárasztóan lapossá változtatva bizonyos jeleneteket.

Ugyanakkor ez a stílus azt is eredményezi, hogy Feig nem akar körülményesen csattanókat felépíteni, a klasszikus kémfilmeket parodizálni, egyszerűen csak ránk zúdít egy elvetemült brainstormingként mindent, ami csak az eszébe jut. Így pedig hiába talál be mondjuk csak minden hatodik poén, olyan tempóban érnek minket impulzusok a szereplők túlpörgetett szócsatái folyamán, hogy előbb-utóbb valamin csak el lehet kezdeni nevetni. Ezt pedig jól támogatja, hogy a különböző mellékszereplők mindig csak a dramaturgiailag leghatásosabb pillanatban lépnek a színre, így még éppen nem lehet ráunni egyikőjükre sem.

Mindeközben pedig a rendező képes egy elképesztően kiegyensúlyozott alaphangulatot fenntartani, amelyben a legtöbb vígjátékkal ellentétben nem válnak el élesen a középponti attrakcióként számon tartott gegek, valamint a kötelező átkötő epizódok: a forgatókönyv igyekszik rendre egy-egy szellemes apróságot belecsempészni a történetvezetésbe, amivel megágyazhat a humornak. A kém ráadásul az akciójeleneteket sem szükséges rosszként fogja fel, és profi koreográfiákkal, látványos fényképezéssel tulajdonképpen jó pár erre szakosodott műnél izgalmasabb és tetszetősebb összecsapások hoz össze.

Így annak ellenére tartom egy nagyon egyenletes és kerek darabnak Paul Feig munkáját, hogy nem egyszer kínos és fantáziátlan, ami a vásznon történik. A kém egyszerűen olyan intenzitással támadja meg nézőjét, hogy előbb-utóbb mindenki számára lesz egy McCarthy-káromkodás vagy egy Jason Statham-szöveg, ahol megadja magát, és ha nem is harsány röhögéssel, de egy-egy egészséges nevetéssel fogja nyugtázni a látottakat.

7,5/10 

A kém teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán