Amikor a Szilajról írtam pár hete, talán úgy tűnhetett, egyszerűen a technika fejlődésével akarom indokolni a klasszikus animációk halálát. Pedig nekem is be kell látnom, hogy ebben a trendben az is bőven közrejátszott, hogy ezek a darabok valahogy rendre rosszabbul sikerültek, mint a CGI segítségével készülő produkciók. A Mackótestvér például akármennyire is tetszett annak idején, be kell látnom, a Disney utolsó rajzfilmjeként nem több egy erőtlen hattyúdalnál.

Kenai (Joaquin Phoenix) egy nyughatatlan srác a felnőttkor küszöbén, egy jégkorszak környéki indián közösség tagjaként. Amikor totemjeként egy menő állat helyett a szeretetet jelképező medvét kapja, teljesen összeomlik, bizonyítási vágya miatt pedig üldözőbe veszi totemállatát. Azonban ez az akció testvére életébe kerül, így végül Kenainak kötelességévé válik, hogy megölje a medvét. És ahogy ez sikerül neki, az égieknek fricskájának hála ő maga is medvévé változik...

Évtizedek rutinjával a Disney nehezen tud hibázni, és alapvetően itt is összeszedtek mindent, ami csak egy klasszikus meséhez kell: egy nem túl bonyolult, de fontos és érzékletesen átadott üzenet, tetszetős (és az animáció nyújtotta lehetőségeket kihasználó) vizuális környezet, valamint szerethető karakterek. De ezt akármennyire is pozitívumnak gondolom, a végeredmény pontosan azt mutatja, hogy mindez túlságosan is rutinból, receptszerűen készült már, ami végső soron egyáltalán nem tesz jót a filmnek.

Érdemes rögtön ott kezdenem, hogy a megfogalmazott egy-két gondolatra nem igazán sikerült egy történetet felhúzni, a bevezetés és a finálé között igazából semmi nem hajtja előre a cselekményt, ami a nem túl maratoninak számító 85 perces játékidőt is lapossá tudja tenni. (A hasonlóan nem túl mozgalmas Szilajban legalább egyenletesen volt elosztva a 3-4 fordulópont.) Gyakorlatilag a filmet így két főszereplőjének kellenne elvinnie a hátán, de nekik is annyira vékony és kiszámítható karakteríveket írtak, hogy nem sok érdekesség marad a felfedezésükben. Ez az egyveleget próbálja feldobni egy-két tessék-lássék megírt comic relief karakter, valamint a természet által nyújtott, de minden szépsége ellenére teljesen jellegtelen háttér. Még az aláfestő zene is meglehetősen lélektelen, hála annak, hogy a dalokat és a score-t is jegyző Phil Collins kreativitásának nagy részét valószínűleg már négy éve beleölte a Tarzanba. Itt az On My Way-en kívül nem is hallhatunk kifejezetten eredeti számot, a Welcome szövege pedig mintha úgy született volna, hogy Collins egyszerűen leírta, ami a vásznon történt éppen.

És alapvetően a Mackótestvér kivétel nélkül minden eleméből pont az a gondoskodás, ihletettség hiányzik, ami egy kicsit is éreztetné, hogy Disneynél nem csak összehegesztettek egy produkcióba minden maradékot, amit a raktárban találtak a nagy kiárusítás végén. Ezzel pedig tulajdonképpen küzdelem helyett feltették a kezüket, és jelezték, inkább az olyan alkotásoknak van létjogosultságuk, mint a hasonló környezetből sokkal többet kihozó Jégkorszak.

6,5/10

A Mackótestvér teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán