Ha meg kéne neveznem a legfontosabb problémáimat a magyar filmgyártással kapcsolatban, legelsőként biztosan a kezdeményezőkészséget emelném ki. A hazai alkotók nagy része ugyanis leginkább a sült galambot várja, pedig arányaiban itthon sem adatik többüknek lehetőség, mint például az USA-ban - ahonnan ezzel szemben ezrével érkeznek a kis költségvetésű darabok. Ezért is volt öröm látni a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, amely a Filmalapos produkciókhoz képest aprópénzből lett az év magyar alkotása, és ezért is öröm látnom a Feketerigót. Még akkor is, ha ez a film jóval szerényebb lehetőségekkel (400 ezer Ft és 3 évnyi munka) készült, és emiatt vagy sem, de szerényebb színvonallal is tudott szolgálni.
Kolos és Márk (Viktor Balázs, Lugosi Dániel) igazi ellentétes jellemek, ennek ellenére gyerekkorukban legjobb barátok voltak. Aztán egymástól távol sodorta őket az élet, de véletlenül újra összeakadnak. Kolosnak pedig ez adja meg a végső lökést, hogy kilépjen kellemetlenné váló kapcsolatából és otthagyja a sehova sem vezető rajzsulit, hogy Márkkal együttest alapítson. Ugyanakkor egy idő után már egyre kevésbé egyértelmű, hogy a drogokon és alkoholon élő, élvhajhász és nihilista haverja élete jelenti-e Kolos számára a megfelelő utat.
Amiatt emelem a kalapom az alkotók előtt, hogy a Feketerigón alig látszik meg a limitált lehetőségek nyoma, egyedül a hangkeverésnél veszett el néhány párbeszéd a zajban (bár ez lehetett a vetítés hangtechnikájának bűne is), de egyébként a produkciós értéke bőven megüti egy átlagos magyar film színvonalát. A minimál költségvetésű filmekre jellemző túlvállalás, majd annak szükségszerű alulteljesítése (és az ebből fakadó gagyiságérzet) szerencsére itt hiányzik: akármennyire is volt ez tudatos, Szombath Máté egy olyan koncepcióval állt elő, amelyet relatíve kompromisszummentesen le tudott forgatni, tetszetős operatőri munkával, nagyrészt profi vágásokkal és ügyesen használt zenével.
Egyetlen apróságot leszámítva, amelynek viszont semmi köze a film technikai bonyolultságához: a túlírt párbeszédekbe és narrációba rendre beletörik a színészek bicskája, ráadásul az egyes karakterek valahogy nem érződnek konzisztensnek. Örök igazság, hogy ezen a szinten érdemes nagyon sokat belecsempészni a szereplőkbe a színészek személyiségéből a természetesség kedvéért (ld. VAN dialógusait), és bár ez itt is sikerül többnyire, mindkettejük szájából hangzanak el mondatok, amelyek szinte kiugranak a környezetükből.
Persze maga a film is előszeretettel operál drasztikus váltásokkal, amely a (leginkább a hajviseletek váltakozása által jelzett) nagy időugrások révén történnek, lévén, hogy a mű sokkal inkább hangulatra alapoz, mint egy következetes cselekményre. Pedig nem ártott volna egy kicsit több narratív alapozás Kolos (az alkotás hosszához képest) igencsak nagy terjedelmű útjához, amely így kissé erőltetettnek érződik - holott körültekintőbb kidolgozással nem feltétlenül lenne az. A Feketerigó ugyanis tipikusan az a történet, amit vagy érdemes lett volna sokkal nagyobb mélységeiben megjárni, vagy 15 perc alatt lerendezni, jelenlegi változatában viszont egyszerre próbál túl sokat mondani, és szolgál mégis túlságosan is kevéssel.
Természetesen minden bizonnyal nem az alkotók hozzáállásán, inkább a lehetőségeiken múlt, hogy csak egy 67 perces filmet tudtak kihozni a koncepcióból, de jelen formájában a Feketerigó kissé se füle, se farka, tisztességes munka, ugyanakkor beteljesületlen ígéretek összessége. A költségvetés ismeretének függvényében ez is megsüvegelendő, főleg, ha hozzávesszük, hogy a Fehér isten büdzséjének ezredrészéből sikerült egy annál sokkal jobb alkotást letenni az asztalra. Éppen ezért őszintén remélem, hogy néhány jelenlegi Filmalapos támogatott helyét hamarosan Szombath Máté és csapata foglalja el, mert ahogy a Feketerigóban, bennük is több van ennél.
6/10
A Feketerigó teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
