Andrew Niccol még 1991-ben írta meg egy oldalban azt a történetet, amely egy egész életét egy tévéműsorban töltő emberről szólt volna. A belőle készült forgatókönyv nagyon hamar milliókért kelt el, Niccol pedig egy tetemes összeget leakaszthatott azért is, hogy végül ne ő rendezze meg. Ugyanis senki sem mert egy ekkora filmet rábízni az akkor még zöldfülű direktorra, és végül Peter Weirnél kötött ki a projekt. Aki több, mint 20-szor íratta át a szerzővel a forgatókönyvet, elsősorban azért, hogy sokkal könnyedebb legyen. És a Truman Show-n mintha látszana is, hogy megragadt valahol félúton az eredeti koncepció és egy vágyott cél között.
Truman (Jim Carrey) a világ első gyereke, aki egy tévéshow keretében nőtt fel. Ő erről azonban mit sem sejt, ugyanis egy hatalmas, mesterséges stúdióban él, ahol egy gyerekkori traumával elérték, hogy ne akarja városkája határain kívülre tenni a lábát. Főhősünk azonban egyre inkább vágyik arra, hogy felfedezze a világot (egyben pedig, hogy megtalálja régi szerelmét), és amikor bizarr dolgok kezdenek történni a környezetében, elkezdi megkérdőjelezni mindazt, amit az életéről addig gondolt.
Érdekes kettősség jelenik meg a Truman Show-ban, amelyet én is csak évek múltán tudtam felfedezni: elsőre a "megrendezett realitást" éhező emberek és az őket kiszolgáló média szatírájának tűnik (amelyet az első és utolsó képkockák tökéletesen foglalnak keretbe), és az idő előrehaladtával egyre könnyebb ezt meglátni benne, hiszen ma már még erősebbek ezek a hatások. Ugyanakkor a felszín alatt meghúzódik az ember elemi vágya a valódi élményekre a mesterkélt kapcsolatok és (az explicit termékelhelyezéseken keresztül kihangsúlyozott) tárgyak birtoklása által okozott boldogtalansságal szemben. Azonban mintha maga a film sem tudná eldönteni, üzenete szempontjából melyik oldal igazán hangsúlyos, és éles váltásokkal ugrál ide-oda a kettő között.
Truman erősen komikus menekülési kísérlete után például egy éles váltással már annak a Christofnak interjúját nézhetjük, aki addig csak néhány másodperc erejéig láthattuk a vásznon, ehhez képest viszont a film második fele már sokkal inkább Christof Show, mint Truman Show. Elengedhetetlen a másik oldal bemutatása is, de elképesztően zavaró, hogy milyen kiegyensúlyozatlanul oldották meg ezt. Főhősünk pont azokra a pillanatokra szorul a háttérbe, amikor karakterfejlődésének legfontosabb momentumai zajlanának, hogy helyette a másik szálon megkapjuk azt az expozíciót, ami eredetileg elmaradt.
Ugyanis a film első fele mintha sokkal inkább Seahaven világának szellemes apróságait akarná megrajzolni, amelyek utólag belegondolva sokkal fontosabb mozzanatok elől vették el a teret. Meg kell hagyni, Peter Weir rendezése zseniális abban, hogy a kukákon elhelyezett kameráktól a felkészületlen statisztákig az utolsó részletet is érzékletesen ábrázolja - az már más kérdés, hogy például nem sikerül következetesen fenntartani a látszatot, hogy a műsor rejtett kameráinak képét látjuk. Ugyanakkor hiába épít fel nekünk a film így egy szórakoztató világot, ha közben olyan fontos kérdésekre nem kapunk választ, mint hogy miért és hogyan tudja valaki az egész életét egy egész szerepnek szentelni, vagy hogy Truman hogyan éli meg, amikor ráébred egész addigi életének művi voltára. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy bár Jim Carrey ezzel a szereppel mutatta meg drámai oldalát, sokkal inkább az Ember a Holdonban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogásában mutatott alakításait jegyeztük meg.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a Truman Show ne lenne zseniális és egyedülálló film, de mondhatni, olyannyira az, hogy végül már nem tud felnőni az alapötletből eredő lehetőségekhez. Csak a benne rejlő kiaknázatlan potenciál, illetve a kiegyensúlyozatlansága mondatja velem azt, hogy nem kifejezetten utolérhetetlen klasszikus, de ettől függetlenül egy minőségi és azóta is megismételhetetlen darab.
8,5/10
A Truman Show teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán