Egyetlen pasi volt a 80-as években, aki miatt hajlandó voltam megnézni egy diszkó témájú filmet (a musical és a rockopera az én műfajom, egyetlen egyszer voltam életemben ilyen típusú műintézményben, ahonnan rövid időn belül sietve távoztam, nagyon nem volt az én világom). Nem, nem John Travoltáról van szó, hanem Patrick Swayze-ről. Máig hatalmas kedvencem a Piszkos tánc (viszont érdekes módon a Ghost-ot soha nem tudtam megszeretni), ma is ugyanúgy el tud bűvölni ez a bájos kis műremek, amely semmit sem érne a dögös tánctanár nélkül. Naná, hogy megnéztem anno az Országúti diszkót is a kedvéért, és természetesen teljesen odavoltam érte. Most nagyon sok év után újráztam, és döbbenten kérdeztem magamtól: mit szerettem én annyira ezen a filmen, hiszen egy tipikus 80-as évekbeli közepes B-mozi, nincs benne semmi különös, ha leszámítjuk Swayze szobortestét. Nem nézhetetlen, de ma már tényleg érthetetlen, hogyan lehetett ekkora kultusza ennek az alkotásnak. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de túl sokat ne várjunk tőle!

Dalton (Patrick Swayze) első osztályú munkát végez kidobóemberként, ezért jó pénzért szerződtetik egy teljesen lepukkant szórakoztató intézmény reputációjának helyrepofozására. Neki is kezd a rendcsinálásnak, amelynek köszönhetően sikeresen szembekerül a város keresztapájával, Brad Wesley-vel (Ben Gazzara). Egy jó barátja, Wade Garrett (Sam Elliott) a segítségére siet, és a szerelem is rátalál, de az események véresen elfajulnak...

Egyetlen mentsége van a filmnek: a 80-as években tényleg ez a stílus volt a menő. Jött egy kemény csávó, helyretette a helyi menő csávók fejét, ágyba döntötte a legszebb lányt, és látványosan szétrúgta a főgonosz hátsó felét. Ha ilyen szemmel nézzük, az alkotás hozta a szintet, más kérdés, hogy mára már erősen fogott rajta az idő, elsősorban a főszereplő miatt érdemes megnézni. Mert hiába játszotta erősen túl Swayze a szerepét, egyrészt nagyon jól nézett ki, másrészt pedig nagyon jól állt neki ez a karakter. Ben Gazzara pedig volt olyan jó színész, hogy méltó ellenfél volt, így a mára már komikusnak ható akciójelenetek ellenére is jól lehet szórakozni a filmen, egyszeri megtekintésre tökéletesen alkalmas még ma is.

A történet nem sok szót érdemel, faék egyszerűséggel haladnak előre az események. A karakterek viszont erősen túlírásra kerültek, ami ezzel a műfajjal nem igazán passzolt össze. Mert ugyebár van nekünk egy kidobóemberünk, aki egyébként egyetemet végzett filozófia szakon, józan és egészséges életet él, sokat olvas. Amúgy pedig az a munkája, hogy embereket ver laposra, ha a helyzet úgy kívánja. Viszont van stílusa, amellyel természetesen nevet tudott szerezni magának a szakmájában. Ne firtassuk, hogy ez mennyire életszerű, ez csak egy film! A főgonosz viszont vegytisztán rossz ember, terrorizálja a lakosokat, és természetesen abba a nőbe szerelmes, akivel Dalton  összejön. A szép szőke doktornő főleg azért van jelen a történetben, hogy egy jót khm, táncoljon a főszereplővel (nem kicsit Dirty Dancig utánérzéssel, de hát ezt zabálta a nép akkoriban, akkor ezt kapta!). Még jó, hogy Garrett elég érdekes figurára sikeredett, nagyon ráfért erre a nem kicsit felemás filmre az ő extrém alakja. 

Női szemmel nézve többször feminista roham közeli állapotba lehet kerülni a film megtekintése során (főleg a sztriptíz környékén), de szerencsére éppen eleget legeltethetjük a szemünket Swayze nem megvetendő izmain, úgyhogy éljen az egyenjogúság, és hagyjuk a témát. A zene nem az én műfajom, de tökéletesen illik a film hangulatához. Hosszan lehetne sorolni a hibákat (rémes szöveg, túljátszott akciók, tökéletesen kiszámítható történet és karakterek stb), de tényleg nem érdemes ezzel foglalkozni, akinek bejönnek a 80-as évek kliséi, az nagyon jól fog szórakozni rajta, akinek nem, az úgysem fogja végignézni. Igazi időutazás a film, amelyben tényleg semmi igazán extra sincs, főleg ennyi év távlatából.

Patrick Swayze nem volt különlegesen jóképű, de nagyon kisportolt testtel és egyedi karizmával rendelkezett, ami még ma is hatni tud a filmvásznon, még egy ilyen B-kategóriás alkotásban is. Ben Gazzara hozta a kötelezőt, Sam Elliot vitte a show-t, Kelly Lynch szép volt, Marshall  R. Teague jól nézett ki.

Erősen javallott rákészülni a filmre, ha ki tudjuk kapcsolni a kritikus énünket és ráhangolódunk a 80-as évekre, remekül fogunk szórakozni rajta, hogy aztán gyorsan el is felejtsük a látottakat. Egyáltalán nem maradandó alkotásról van szó, de egyszeri kikapcsolódásnak megteszi. Patrick Swayze rajongóknak kötelező darab, a többiek csak akkor fogjanak hozzá a megtekintéséhez, ha szeretnek nosztalgiázni.

Közepes akciófilm a 80-as évekből, amelyet Patrick Swayze és Sam Elliott miatt érdemes egyszer megnézni!

6/10

Az Országúti diszkó teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.