A Backcountryt megnézve ugrott be egyik kedvenc "A medve nem játék"-filmem, amelyet még annak ellenére is a kedvenceim között tartottam számon, hogy különösebben soha nem tartottam nagyra. Ugyanis A vadon foglyait lehet imádni, lehet gyűlölni, de elfelejteni és szó nélkül elmenni mellette biztosan nem.

Charles Morse (Anthony Hopkins) egy besavanyodott, de egyébként hihetetlenül intelligens milliomos, aki szupermodell feleségét (Elle MacPherson) kíséri el a semmi közepére egy fotózás kedvéért. Charles nem nagyon tudja élvezni a szabadságot, de amikor a fotós Bob (Alec Baldwin) meg akar keresni egy helyi indián egy fénykép kedvéért, vele tart. A repülőgépük azonban lezuhan, így Charles, Bob, illetve Bob asszistense, Stephen (Harold Perrineau) a vadon kellős közepén ragadnak, az eredeti útvonluktól messze, mindenféle ellátmány és eszköz nélkül. És ami a legrosszabb, egy emberevő medve is rájuk kezdi fenni a fogát.

A vadon foglyai ugyan ilyen alapállásból lehetne egy klasszikus túlélőfilm, de alaposabban megnézve egyáltalán nem az, és erre David Mamet neve volt a garancia. A 90-es évek elejének Aaron Sorkinja nem az a fajta forgatókönyvírő volt, aki a beéri azzal, ha egy medve üldözi két órán keresztül hőseit, és érdekes módon ez a film legnagyobb erénye és gyengesége is. Erénye, hiszen így a műben van annyi karakterfejlődés, konfliktus, gondolat, hogy két halál közeli szituáció között is szól valamiről. És gyengesége, mert az alkotás borzasztóan túlírt ahhoz képest, hogy alapvetően mégiscsak egy túlélődráma lenne. Mamet mintha ezzel nem is akarna foglalkozni, így meglehetősen bizarr pillanatokat szül, amikor két medvetámadás között Bob a milliomosokkal kapcsolatos sztereotípiáit akarja megbeszélni Charles-szal, a szereplők pedig rendre hasonló párbeszédekre ragadtatják magukat. Arról nem is beszélve, hogy a szkript ambiciózus megközelítése ellenére is előfordulnak benne gyermeteg írói megoldások, kényszeredetten bevezetett fordulatok (ti a nap kellős közepén hogyan határoznátok meg a déli irányt?), egy túlélő-kalauz írója pedig minden bizonnyal szívrohamot kapna tőle.

Thrillerként is döcögőssé válik a produkció attól, hogy írója csak kvázi háttérként tűri meg benne a vadont, ahelyett, hogy tudatosan és következetesen építeni a feszültséget, véletlenszerűen rángatja elő az izgalmakat, határozatlanul zsonglőrködik a karakterdinamikával is, az utolsó 15 percre pedig egyenesen ellaposodik. Lee Tamahori tipikus módon erős idegzetet követelő rendezése viszont tesz azért, hogy az alkotás néhány erősebb pillanata egy életre beleégjen nézője agyába (nem véletlenül emlékeztem még évek múltán is erre a filmre, annak ellenére, hogy már annak idején sem tartottam egy túlságosan kiemelkedő darabnak), a két főszereplő pedig kellően érzékletesen alakít ahhoz, hogy interakcióik működjenek.

Mégis, A vadon foglyaiban úgy váltják egymást a kegyetlenül jó, és a csak egyszerűen érdektelen epizódok, mint ahogy a metaforikus jellegű fejlődéstörténet és a naturalisztikus túlélőmozi. Minden oldala hozzátesz, de ugyanakkor el is vesz valamennyit a nagy egészből, és az, hogy melyiket látjuk meg ebből, nagyban múlik a nézőn is - nem csoda, hogy a közönséget is végletekig megosztotta. Pedig ez csak egy olyan produkció, ami a nemes egyszerűség helyett kissé sikertelenül próbált egy nagyon kerek alkotás lenni.

7,5/10

A vadon foglyai teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán