
A naiv, jólelkű Julius Benedict (Arnold Schwarzenegger) a 35.születésnapján megtudja, hogy van egy ikertestvére, és elindul megkeresni. Egy genetikai kísérlet alanyként született a fiatalember, ő a tökéletes emberi lény, mind testben, mind intelligenciában. Azt gondolja, hogy a tesó ugyanúgy néz ki, mint ő, ezért nem kicsit lepődik meg, amikor meglátja az alacsony, erkölcsileg nem éppen magas szinten álló Vincent-et (Danny DeVito). Némi összecsiszolódás után elindulnak megkeresni édesanyjukat, oldalukon két csinos hölggyel, a hátuk mögött pedig néhány bűnözővel...
A legjobb vígjátékok a 80-as években születtek, ezeket kizárólag szinkronnal ajánlott nézni, egyrészt mert mindenkinek így rögzültek a poénok, másrészt pedig jobb, mint az eredeti. Ennek a filmnek az a különlegessége, hogy nem Gáti Oszkár szólaltatta meg Arnie-t, hanem Tordy Géza, akinek a színészi alkatától finoman szólva is távol áll az izompacsirta filmsztár. Mégis működött ez a nem mindennapi párosítás, Danny DeVitot pedig szokás szerint zseniálisan szinkronizálta Harkányi Endre, így semmi akadálya sem volt annak, hogy istenien szórakozzunk a filmen, időtállóan vicces alkotásról van szó!
Ivan Reitman tudta, mi kell a népnek (Szellemirtók!), most is biztosra ment, nem bonyolította túl a történetet, viszont kihasználta a Schwarzenegger-DeVito kettősben rejlő minden helyzet és jellemkomikumot. Már csak néhány ütős mondat kellett (ó, bürokrácia, a tényeket nézd faszikám, és hasonlók), a férfi nézők kedvéért Kelly Preston, egy tisztes forgatókönyv, és már készen is volt a sok évtized után sem elmaradó siker. Természetesen nem maradhatott el az akkoriban kötelező Arnie-Sly poén sem (a kor két félistene minden filmjében volt egy olyan jelenet, amelyben egy, a másik filmjéből való ikonikus kép előtt látványosan leszólja a másikat). Közel sem hibátlan a film, a közepe táján erősen leül a történet, a végére pedig látványosan elfogy a szufla, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Bár a manapság készülő vígjátékokon tudnánk ennyit nevetni!
Schwarzi-nak van humora, nem okozott gondot a számára kifigurázni saját magát, így vígjátékokban is nagyon jól tudott működni az ő két arcjátékra korlátozódó színészi képessége (érdekes, hogy Stallone-nak nem jött be ez a műfaj, talán az Oscar az egyetlen kivétel). Láthatóan imádta eljátszani az óriáscsecsemőt, akit a drága tesója nagy nehezen leszállít a földre, jól állt neki Julius szerepe (az az arc, a Kelly Preston-nal töltött éjszaka után!). Danny DeVito fényévekkel jobb színész, és vérbeli profiként pontosan eltalálta azt a stílust, amellyel tökéletesen ki tudta egészíteni kollégáját. Arnie-val ellentétben ő igazi jellemábrázolást mutatott be, a nehéz sorsú testvér látszólagos lazasága mellett a drámai mélységét is meg tudta mutatni a figurának. A két tökéletesen ellentétes karakterre épült fel az egész film, amely még mai szemmel nézve is rendkívül szórakoztató.

Gondolom, mindenkinek megvan a kedvenc jelenete (az enyém Arnie első vezetési kísérlete), és vég nélkül tudja fejből idézni a legjobb poénokat, vagyis a film elérte a célját, tökéletesen szórakoztatta a közönségét. Nem kell mindig a mély mondanivaló, van az úgy, hogy csak egy jó akarunk nevetni, erre az alkalomra tökéletes ez a film. Unalmas estére, hétvégére, de bármikor, bármikor ajánlott a megtekintése!
Kiváló vígjáték a 80-as évekből, amelyet elsősorban a főszereplők miatt érdemes megnézni!
8/10
Az Ikrek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán