Vinék előtt is szaggatták már emlékezetesen az aszfaltot a filmvásznon, de olyan alkotás, amelyben a nevetésre helyezték a hangsúlyt, csak egyetlen vált klasszikussá a műfajban. Az Ágyúgolyó futam fogalom volt már a saját korában, és még ma is tökéletesen szórakoztató tud lenni, bár inkább az idősebb korosztály számára, hiszen a fiatalabbak nem érti azokat a poénok nagy részét. Ennek legfőbb oka az, hogy a film legnagyobb viccforrásai a szereplők voltak, akik bevállalták, hogy kifigurázzák saját magukat. Viszont ők a kor sztárjai voltak, akiknek a neve mára már sajnos ritkán kerül említésre (kivéve Jackie Chan-t), de legalább egy okkal több, hogy jót nosztalgiázzunk, ha meglátjuk őket, és eszünkbe jussanak a régi filmek, gyerekkori kedvenceink, amelyeket rongyosra néztünk egykoron. Nagyon régen láttam utoljára ezt az alkotást, de még most is ugyanúgy betegre nevettem magam rajta, mint régen. Teljesen értelmetlen, viszont nagyon szórakoztató film, nem lehet megunni!

Nemsokára kezdődik minden idők legőrültebb autóversenye: a gyorshajtók gyöngyeinek végig kell száguldaniuk fél Amerikán, mindezt úgy, hogy kicselezzék a rendőröket, na és persze a lehető legtisztességtelenebb eszközökkel lelassítsák a többieket. Nagy nehezen összeáll a válogatottan őrült mezőny, és elkezdődik a verseny, amelynek csak egy győztese lehet...

Gondolom, minden férfi néző elkezdte szeretni a fákat, amikor meglátta Farrah Fawcett-et a filmben, nekem személy szerint nem jön be Burt Reynolds és igazán Roger Moore sem, de azért nekünk, lányoknak is volt kin legeltetnünk a szemünket, már amikor éppen ráértük ilyesmivel foglalkozni, mert éppen nem folyt a könnyünk a nevetéstől. Tényleg nem sok értelme van a filmnek - egy őrült autóverseny, semmi több - , de annyira tele van tűzdelve poénokkal, amelyek remek ritmusban váltják egymást, hogy ez tényleg nem számít. Mert mi mást lehet tenni, mint hátradőlni és kikapcsolni a felnőtt énünket, amikor Burt Reynolds éppen kis repülővel szálldos, és rájön, hogy nincs sör, mely problémát a lehető legtermészetesebb módon úgy oldja meg, hogy leszáll egy bolt mellett, Dom DeLuise kiszáll, lazán bemegy az éltető italért, fizet, visszaszáll a gépbe, és kijelenti, hogy nem szereti a feltűnést? Na ugye, hogy innentől kezdve már tényleg nem lepődünk meg semmin, csak hagyjuk, hogy sodorjanak bennünket az események?

A kor legnagyobb sztárjai tették tiszteletüket a filmben, akik láthatóan imádtak szórakoztatni magukat és a közönséget (a végén a bakiparádé kötelező!). Roger Moore, az akkoriban regnáló James Bond nemes egyszerűséggel eljátszotta saját magát, Jackie Chan sem fogta vissza magát, ha verekedésről volt szó, az akkoriban legdögösebb playboy, Burt Reynolds és Charlie legszebb angyala, Farrah Fawcett hozták a szexepilt, Dom DeLuise és az ő Káosz kapitánya úgy volt vicces, hogy nem lett nevetséges. Na és el ne feledkezzünk Dean Martin-ról és Sammy Davis Jr.ról, akik híresek voltak arról, hogy két végén égetik a gyertyát, ezért elképesztően humorosak voltak talpig papnak öltözve, egy tűzpiros Ferrariban (és olyan simán szórták a fajilag megkülönböztető poénokat Sammy-re, ami ma már elképzelhetetlen lenne, mégsem voltak bántóak a megjegyzések, mert egyszerűen nem lehetett komolyan venni őket). Azon már meg sem lepődünk, hogy Peter Fonda is feltűnik a színen egy motorosbanda vezetőjeként, aki tehette, elment bulizni a forgatásra, és ennek a helyzetnek a legnagyobb haszonélvezői a nézők voltak. Ahogy mondani szokták, át szokott jönni a vásznon, ha a szereplők jól érzik magukat a film készítése közben, nos, ebben ezúttal nem volt hiba.

Teljesen feleslegesnek látom a forgatókönyv és a karakterek elemzését, úgy jók, ahogyan vannak. A történet merőben egyszerű: a rengeteg őrült fazon végigsöpör a versenytávon, ahogy és amilyen gyorsan csak tud. A létező legkülönbözőbb járművek kerülnek a szemünk elé, a mentőautótól a Rolls Royce-ig. A japán csúcstechnika összecsap egy egy keréken közlekedő motorral (le a kalappal a kaszkadőrök előtt, nem semmi mutatvány volt!), Roger Moore Burt Reynolds-cal, szép lányok dögös pasikkal, miközben mindenkinek az eszében csak a verdák, az ivászat és a másik nem jár, de azért nagy nehezen eljutunk a célvonalig, ahol természetesen teljesen mindegy, hogy kié a győzelem, mert egy spontán össznépi buliba torkollnak az események. Dübörögnek a lóerők, nem vagyunk híján látványos autós és motoros jelenetekben, na, és persze a kötelező bunyó sem maradhat el, van itt minden, amitől a szereplők és a néző istenien érzi magát.

Képtelenség külön kiemelni bárkit is a szereplők közül, mindenki kiválóan hozta saját magát. A Burt Reynolds-Farrah Fawcett kettős jól működött, Dom DeLuise frenetikus volt, Roger Moore kellően James Bond-os, Dean Martin és Sammy Davies Jr. zseniális, Jackie Chan és Peter Fonda jó, Jack Elam simán őrült volt. Nálam szinkronosan vésődtek be a film poénjai, így természetesen ebben a formában újráztam, és mindenkit erre biztatnék, mert kiváló színészek kölcsönözték a hangjukat amerikai kollégáiknak, a szöveg pedig az agyeldobás kategóriájába tartozik.

Gigantikus poénözön a film, amely mégis egységes egészt tud alkotni, a jelenetek laza szövete összetartja a történetet, és ennél több nem is kell, úgyis csak a jobbnál jobb szövegekre emlékszünk belőle, és a folyamatos nevetőgörcsre. Gondolom, mindenkinek van kedvenc jelenete (az enyém az utcára lazán leszálló repcsi és sörvásárlás), van választék, hiszen ennek a filmnek egyetlen célja volt, a szórakoztatás, és ennek tökéletesen eleget tett. Ne keressünk benne értelmet, mert az nincs neki, ez egy nagy buli a 80-as évekből, kezeljük is úgy. Ne fanyalogjunk, inkább nevessünk, úgyis ritkán van szerencsénk ilyen kiváló vígjátékhoz!

Egy őrült autóverseny, amelynek minden perce tömény poén, kötelező darab!

9/10

Az Ágyúgolyó futam teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán