Ha azt állítom, hogy az ezredforduló volt a mainstream filmezés csúcspontja, akkor azt többek között olyan alkotások miatt teszem, mint az Amerikai szépség. Az ehhez hasonló bátor, szókimondó, ötletes és kifejezetten súlyos alkotások azóta is többnyire utolérhetetlenek maradtak, annyira, hogy még 2015-ből is nagyon szívesen nyúlunk vissza 1999 és 2000 filmterméséhez. Úgyhogy íme az én miértem!
Lester Burnham (Kevin Spacey) egy megtört, kiüresedett életű kertvárosi családapa, akinek boldogtalansága családjára is kivetül: felesége, Carolyn (Annette Benning) a látszat ellenére sikertelen ingatlanügynök, lánya, Jane (Thora Birch) pedig tinédzserként saját maga elfogadásával nem tud megküzdeni. Azonban amikor belép az életükbe Jane szexi barátnője (Mena Suvari), valamint a frissen a szomszédba költözött, furcsa szokásokkal rendelkező srác (Wes Bentley), mintha lehetőség nyílna mindegyikük számára, hogy levetkőzzék a mindennapi élet képmutatását és a beletörődést boldogtalanságukba.
Alan Ball forgatókönyvét jellemzően csak a világ egyik legjobb szkriptjeként szokták emlegetni, és nehéz lenne kritikát megfogalmazni vele kapcsolatban. A mű már az első mondataival ("és egy éven belül meg fogok halni") beránt, és a továbbiakban egyre jobban sziporkázik szövegeivel, karakterei pedig mindenféle mesterkéltségtől mentesen stílusosak és jellegzetesek. De ami igazán lenyűgöző az Amerikai szépségben, hogy ezt a rengeteg szereplőt és történetszálat úgy fűzi egybe, hogy a témát más-más oldalról megvilágítva, de mégis szimbiózisban és egymást erősítve léteznek egymás mellett.
Éppen ez teszi kortalanná, valamint életkortól és nemtől függetlenül is élvezhetővé a produkciót, hiszen mindenki számára tartogat releváns üzenetet, ráadásul ez az üzenet talán nem is annyira különböző, mint gondolnánk. Hozzáteszem, nem mindig egyértelmű, hogy mélyebben is mögé kell-e látnunk annak, amit Ball végül egyre inkább a szatírák jelképes, de valójában abszolút didaktikus történetmesélésével tesz egyértelművé, azonban akárhogy is állunk az utolsó fél órához, mindenképpen ad valami értékes muníciót a film. Azt viszont nem állíthatom, hogy a színészek mindegyike képes ezt a kettősséget megvalósítani, sokan csak szereplőik karikírozott vonásait képesek megragadni (igaz, pl. Mena Suvari ezt zseniálisan teszi) és igazán csak Spacey és Cooper performanszát éreztem igazán teljesnek.
Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy ez az egyszerűsítés szándékos összhangban a szatirikus tónussal, mint ahogy Sam Mendes is a karakterek környezetének szürkeségét próbálta megragadni a képi világon keresztül, ettől függetlenül utóbbi kapcsán azon nem tudok túllépni, hogy vizuálisan túlságosan is fantáziátlan a film. Úgy érzem, a rendező nem tudott megbirkózni a kihívással, hogy egy jórészt párbeszédekből álló művet képileg is megkapóvá tegyen, ami általánosságban hajlamos kissé lapossá tenni az élményt.
De ha maradéktalanul nem is lehetek elégedett, mégis a kedvenceim között kell emlegetnem az Amerikai szépséget. Elsősorban azért, mert képes egy komplex mondanivalót stílusosan megfogalmazni, de azért is, mert emögött, igen komoly írói bravúrok és szerkesztettség állnak. Ennyi pedig már bőven elég ahhoz, hogy a filmművészet egyik meghatározó és mai napig érvényes darabjaként beszélhessünk róla.
9/10
Az Amerikai szépség teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán