Oldozzon fel atyám, mert vétkeztem. Bűnös módon imádtam ezredszer is újra nézni Robert Rodriguez véres akció orgiáját, ájultam csodáltam piszkos jelentésű szavait, és nem utolsó sorban erkölcstelen gondolataim támadtak a főszereplőt, Antonio Banderas-t látva. Mindezen bűnökért boldogan fogok örök kárhozatra ítéltetni a pokolban, és úgy döntöttem, atyám, majd később fogok gyónni, mert amire készülök, az újra meg kell gyónnom. Nem fogok 10/10-et adni tiniéveim egyik legnagyobb kedvencére. Mert nem tökéletes darab, de kit érdekel? Megköszöntem már rendező úr, hogy ilyen tökéletes szórakozást nyújtó filmet rendezett, amely a bemutatása óta eltelt időben semmit sem veszített a coolfaktorból? Meg fogom. Most.

Egy lepukkant bárba betér egy fura alak (Steve Buscemi), aki utánozhatatlan stílusban felvezeti, hogy van a környéken egy őrült mexikói (Antonio Banderas), aki a helyi Keresztapát, Bucho-t (Joaquim de Almeida) keresi leszámolási célzattal. Különböző véres események után a sebesült főhős a könyvesboltban talál menedékre, ahol annak rendje és módja szerint egymásba szeretnek annak vezetőjével, Carolina-val (Salma Hayek). De Bucho-t nem lehet sokáig megtéveszteni, a könyvtárat felgyújtják, a párnak menekülnie kell, amelyet nem tehetnek örökké, így a nagy összecsapás nem maradhat el...

Agyeldobósan jó a kezdet: finoman szólva sem hétköznapi szöveg kíséretében az isteni Antonio talpig dögös feketében besétál a filmvászonra és egy életre bevésődik a szívünkbe, teljesen mindegy, hány év telt el azóta, ő El Mariachi és kész. Később sem leszünk híján felejthetetlen jeleneteknek, kár, hogy a végére kifogy a szufla a történetből (nem sikerült túl jól a lezárás, függetlenül a váratlan csavartól, marad egy kis hiányérzet). Az eseményekben semmi különös nincs (egy dögös mexikói véres bosszút áll a szerelméért), ami igazán emlékezetessé teszi, az a szöveg, a látványos akciók, na és persze Banderas sármja.

Robert Rodrigez mára sokakhoz hasonlóan teljesen beleszürkült Hollywood-ba, de ebben a filmben benne van minden, amiért máig nem felejtettük el ifjabb éveink legcoolabb rendezőjét. Hatalmasat robbant ez a mozi annak idején, annyira egyedi, vérbő, pimaszul túltolt és halálosan cool volt. Nem volt elhanyagolható tényező sem, hogy óriásit cameozott benne az akkoriban istenné vált Tarantino, mi lányok, kedvünkre legeltethettük a szemünket az überdögös Banderas-on, a férfi nézők pedig megkapták Salma Hayek-et. A történet tényleg senkit nem érdekelt, viszont egy életre a retinánkba égtek kedvenc jeleneteink (az enyém az, amikor a három "zenész" szembeszáll a rosszfiúkkal, máig be tudok ájulni a féltérdről indított rakétavetőtől, vagy mitől). A zene is nagyon erős, a Los Lobos muzsikáján nem fogott az idő, még ma is sokat lehet hallani, nem véletlenül, mert kiválóan illik a film hangulatához (na és ne feledjük, hogy az isteni Antonio adta elő a moziban, naná, hogy zseniálisan).

A látványos jelenetek mögött ott sír a vásznon Mexikó mindennapjainak reménytelensége, az erőszak,a drog, a maffia, és a kisember tehetetlensége. És akkor jön egy kívülálló és mindent megváltoztat. A film igazából Rodrigez 1992-ben készült El Mariachi című filmjének felturbózott változata. Többször nekiduráltam magam a megtekintésének, de olyan hatalmas kedvencem a Banderas főszereplésével készült alkotás, hogy soha nem tudtam végignézni (pedig amúgy kedvelem az ilyen stílusú filmeket, de ez egyszerűen nem tudott érdekelni, lehet, hogy újra kellene próbálkoznom vele, most, ennyi év után talán már el tudnék vonatkoztatni az általam előbb látott változattól). Vagyis nem kevés társadalomkritikai élt tartalmaz az alkotás, csak olyan nézőbarát csomagolásban, hogy egyáltalán nem zavarja a felhőtlen szórakozást. Kár, hogy a vége nem lett az igazi, a hangszeres leszámolást nem sikerült (nálam azóta sem) überelni, a főgonosz alakja is eléggé sablonos lett, de kit érdekel, amíg itt van nekünk Antonio, szól a latin zene, dübörög a szájkarate és látványos akcióorgiával kápráztatnak el bennünket az alkotók. Ezen a filmen nem fog az idő, még mindig ugyanolyan lenyűgöző élmény, mint egykoron!

Antonio Banderas ennek az alkotásnak köszönheti a karrierjét, még ma is ő az ügyletes latin szerető Hollywoodban, pedig már sajnos túlságosan idős ennek a szerepkörnek a betöltéséhez. Almadóvár filmjei után próbálta ki magát az álomgyárban a kitűnő spanyol színész, aki latin temperamentumának köszönhetően kivételes karriert futott be, de jellemző módon nem a művészi kvalitásai miatt emlegetjük a nevét, pedig megérdemelné, de ez egy ilyen szakma. Salma Hayek is rengeteget köszönhet Rodrigez-nek, Danny Trejo nem éppen szívdöglesztő fizimiskáját is ebben a filmben jegyeztük meg magunknak. Joacquim de Almeida nem kicsit szorult háttérbe, de azért hozta a kötelezőt. Carlos Gallardo volt az eredeti film főszereplője, itt be kellett érnie egy rövid, de annál emlékezetesebb jelenettel.

Összességében megvannak a maga hibái ennek az alkotásnak, de annyira elhanyagolhatóak az egyéb erényei mellett, hogy tényleg nem tudják zavarni a felhőtlen szórakozást. Nem kell mindig királydráma, tökéletesen megírt forgatókönyv, elég nekünk Antonio fiatalon és ultradögösen, egy hangyányit felturbózott gitár, vérpezsdítő zene, akció, szerelem, latinosan dübörgő érzelmek, ütős szöveg és emlékezetes jelenetek sora. Ugye?

Látványos, überdögös latin akcióorgia, amelyet Banderas miatt érdemes megnézni elsősorban!

8/10

A Desperado teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán