A filmet a   Titanic Filmfesztivál  keretében volt lehetőségünk megtekinteni.

A mostani filmünk a matekos/gátlásos gyerekes filmek egészen népszerű táborát fogja gyarapítani. Mert hát mégis miben lenne jó valaki, ha nem a matematikában? Olyan kézenfekvő lenne egyszer egy fizikás gyerekről készíteni filmet. Na egy olyanra kíváncsi lennék. Mindegy, inkább kitárgyalom ezt az X+Y-t.

Nathan (Asa Butterfield), egy enyhe autizmussal küzdő matekzseni, akit anyja egyedül nevel (Sally Hawkins). A vele egészen szoros kapcsolatot ápoló tanára (Rafe Spall) segít neki mind kicsit oldottabb lenni az életben, mind kijutni a Matematikai Diákolimpiára a brit válogatottal. A tajvani "edzőtáborozás" alatt megismerkedik egy kínai lánnyal (Jo Yang), ki nagy hatást gyakorol rá.

Annyira felszínes ez a film, hogy hihetetlen. Kezdjük a matekosokkal. Ennyire nem fektettek a készítők munkát az előkészületekbe, hogy még meg se nézték rendesen miféle figurákból áll egy ilyen csapat? Ez a tipikus sztereotípia. "Vajon kik lehetnek a matek csapatban?" "Hát, biztos sok gyökér, meg sok autista." "Hát aki eddig eljut, az biztos, hogy a matekon kívül semmit nem szeret." Baromság. Én azért elég sokszor voltam/vagyok ilyen helyeken (ha az olimpiai szintig nem is jutottam el, azért rengeteget ismerek a legjobbak közül), és állíthatom, hogy ez a tömeg ember degradáló hozzáállása. Persze akadnak furák, meg autisták is, de a legjobbak teljesen normálisak. Inkább olyan Good Will Hunting attitűddel rendelkezőek. Elég gyakori, hogy kifelé azt jelzik, hogy szarnak az egészre, nekik van életük, de azért mégis odateszik magukat, ha kell. Aztán ott van még az, hogy borzasztóan érthetetlenül beszélik az angolt. Én nem tudom ez miféle akcentus, de az biztos, hogy amikor a kínaiak beszéltek, azt annyival jobban lehetett érteni. A hangtechnikával valami baj lehetett, mert mindig gyakran olyan volt a hang, mintha beleprüszköltek volna a mikrofonba. Mit meg nem adtam volna egy angol feliratért... 

A főszerepet mintha azért írták volna, hogy Asa Butterfield végre kiélhesse azt, hogy minden filmjében nagy szemekkel néz. Sally Hawkinsnak nem volt sok ideje maradandót nyújtani (nem is sikerült). Rafe Spall lubickol a jópofa karakterben, de a legjobb Jo Yang volt, a "bájos átlaglány, ki történetesen jó matekból" szerepben. A készítőknek láthatóan nem állt szándékukban egy komolyan vehető filmet készíteni. Úgy épül fel az egész, mint egy romkom. Főleg a vége olyan teátrális, hogy elképesztő. De azt se mondhatnám, hogy vígjáték, mert poénok viszont nincsenek. Kivéve a tanárt, de ahhoz meg keveset szerepel.

Olyan túl erős lábakon nem áll a film, mindenesetre működik. Viszont azt azért nem mondanám, hogy egy nézést megér.

6/10

(Gaben)

-----------

A felnövés- vagy coming-of-age sztorikat úgy gondolom, nem klasszikussá vált jeleneteik, hanem sokkal inkább érzékletes hangulatviláguk határozzák meg az utókor számára. Az X+Y egy kevésbé szokványos történetet vesz elő, de működési elve ettől függetlenül lényegében ugyanez. És nem nyújt se többet, se kevesebbet egy kellemes és viszonylag könnyen feledhető élménynél.

A tinédzser Nathan (Asa Butterfield) enyhe autizmusban szenved, aminek köszönhetően egyszerre matekzseni, valamint érzelmi és szociális kapcsolataiban súlyos hiányosságokkal küzdő egyén. Ezt a helyzetet csak nehezíti, hogy édesapját is elveszti gyerekkorában, de áldozatos édesanyja (Sally Hawkins) és egy szintén fogyatékossággal küzdő matektanár (Rafe Spall) segítségével Nathan kezdi megtalálni a helyét. Ennek pedig egyenes következménye, hogy behívják a matek diákolimpia válogatójára Tajvanba. Az új környezet, az új társaság pedig minden eddiginél nagyobb kihívást jelent főhősünk személyisége számára.

Nathan története nem egy tipikus coming-of-age sztori abból a szempontból, hogy itt nem a felnőtté válás fontoabb lépéseinek megjárására helyeződik a hangsúly, hanem sokkal inkább arra, főszereplőnk hogyan tör ki a saját burkából. Ehhez pedig nincs szükség nagy tettekre, szavakra, sőt, főszereplőnk természetéből adódaón leginkább szótlan és passzív szemlélő ebben a történetben. Mégis van a filmnek egy magával ragadó lendülete, hála annak, hogy Nathannel együtt fedezhetjük fel a környező világot (értve ezt a tajvani helyszínre és a matekolimpia-válogató mikrokozmoszára is), a mellékszereplők forgataga pedig folyamatosan mozgásban tartja a cselekményt. Eddie Marsan karaktere például ilyen szempontból nagyon fontos láncszem, még ha a nagy egész szempontjából jelentéktelen is, vele szemben viszont Nathan édesanyja, matektanára és egyes csapattársai is lényeges mini-sztorikat hoznak magukkal, amelyek életben tartják az alkotást a fő szál eseménytelenebb szakaszain.

De ilyen esetekben kézenfekvő, hogy egy-egy mellékszereplő sorsa kissé sután jön ki, vagy esetleg nincs is elvarrva, ezt a csapdát pedig az X+Y sem tudja elkerülni, a kicsit furcsán félbeszakított befejezéssel is látványossá téve, hogy ezek a mellékszálak tényleg arra kellenek csak, hogy kiegyensúlyozottá tegyék az események folyását. Ilyen szempontból kifogásolhatatlan munkát végeztek az alkotók, régen éreztem két órát elrepülni a moziban annak ellenére, hogy tulajdonképpen igazán sok mindent nem történt a műben. Mert ha már itt tartunk, ki kell térnem arra is, hogy igazán emlékezetes és eredeti dolgok nem történnek az x+y-ban, amely hajlamos kissé giccsesen túlzóvá válni, ha meg akar fogalmazni valamit - szerencsére nem próbálkozik ezzel túl sokszor. Mert alapvetően ott van a filmben az a kvalitás, hogy tisztában van a saját határaival, és egyes megbicsaklásai ellenére sem lesz egy nyál- vagy Coelho-bölcsességáradat, hanem inkább egy kellemes feelgood mozi felé mozdul el.

Érdemes tehát sokkal inkább érezni ezt az alkotást, mint érteni, és ha ez sikerül, jó eséllyel nem fog csalódást okozni. De úgy gondolom, a coming-of-age filmektől eleve nem nagy igazságokat ás óriási katarzist vár a néző, és szerencsére az X+Y stílusában, atmoszférájában van annyi, hogy képes még gyarapítani is a műfaj örökségét.

7,5/10

(danialves)