A filmet a Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Amikor meghallottam, hogy ez a film zsebelte be az Arany Medvét, egészen biztos voltam benne, hogy Jafar Panahi abszolút politikai díjazottként nyerte ezt az elismerést. Elvégre egy olyan rendezőt, akit az iráni rezsim eltiltott a filmkészítéstől, de ő ennek ellenére (kifejezetten magyaros kreativitással) szembeszállt velük, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Abból a szempontból pozitívan csalódtam, hogy a Taxinak ennél több értéke is van, de kísérleti filmként valószínűleg inkább az érdekes vonásai kerülhettek mindenkinél előtérbe, mint a minősége. (De azrét vannak a hozzám hasonló besavanyodott fikázómajmok a világon, hogy lerántsák erről a leplet.)

Szóval mit csinál egy rendező, akit eltiltottak munkájától és szenvedélyétől? Például fog egy taxit, beszerel néhány rejtett kamerát, és a városban furikázva rak össze egy filmet (és esküszöm, hogy nem olyat, mint amilyenről április 1-jei posztunk szólt). Az ötlet furcsaságát jól mutatja, hogy három kollégával együtt, több forrásból sem tudtuk összerakni, hogy dokumentum- vagy játékfilmről van szó, de talán nem lövök le nagy poént azzal (elvégre a rendező maga sem titkolja, sőt, már a kezdetektől élcelődik rajta), hogy egy áldokumentarista alkotásról van szó. Panahi utasai egyszer elméleti vitáikon, másszor a mindennapok groteszkségén keresztül engednek bepillantást az iráni rendszerbe, de néhol egyszerűen csak az Eszeveszett mesékre hajazó feketébe hajló humor kerül előtérbe.

A rendező pedig tényleg kísérletezik a rendelkezésre álló eszközökkel, a taxiba rögzített 3-4 kamera mellett látunk iPhone-nal és olcsó digitális fényképezőgéppel készített felvételeket is, a kocsi mint helyszín is maximálisan ki van használva, így utasszálítás mellett később illegális üzletelés, baráti beszélgetés terévé és külső események tanújává is válik. Ezzel pedig sikerül elérni azt, hogy képileg és történetileg sem válik ismétlődővé a mű, és megfelelő időközönként kapunk egy újabb impulzust.

Ugyanakkor a produkció kezdeti lendülete a játékidő közepe felé látványosan elfogy, nagyjából akkor, amikor a rendező unokahúga (vagy az őt játszó gyerekszínész...) beül a kocsiba. Az még csak a kisebbik probléma, hogy a kislány kifejezetten idegesítő tónusban és borzasztóan mesterkélten adja elő szövegeit (elvégre színészi játék terén vannak korábban is hasonló megbicsaklások, de egy ilyen amatőrfilmbe hajló alkotásánál ez bocsánatos bűn), viszont azon már nehezebben tettem túl magam, hogy Panahi az ő megjelenésével (és nagyrészt rajta keresztül) kezdi adagolni idővel egyre didaktikusabb visszavágásait a rendszer felé.

Ennek az egyre inkább monologizálásba hajló, lapos közjáték éles váltás az addig sziporkázó szereplők és szituációk után, ráadásul a film szatírája elveszti az élét azzal, hogy folyamatosan szájbarágósabbá válik. Mintha Panahi bizonytalan lett volna abban, hogy kellően szellemes kritikát tudna megfogalmazni anélkül, hogy politikai foglyokról vagy saját bebörtönzéséről beszél, pedig a Taxinak pont azok a legjobb pillanatai, amikor a fű alatt seftelt művészfilmeken keresztül világít rá Irán kifacsart eszméire. Éppen ezért gyakorlatilag már visszafelé sül el, amikor a rendező képünkbe nyomja ezeket.

Ettől függetlenül azonban a Taxi jó, de mindenekfelett érdekes alkotás, amely megmutatta, hogy egy igen elvetemült alapötletből és rejtett kamerás videókból is lehet életképes filmet készíteni. Ha pedig rendezőjének legalább annyi ötletet fektet a párbeszédek és a jelenetek kidolgozására, mint amennyit a szabályok kijátszására, egészen zseniális is lehetett volna. De ilyen múlttal nem hibáztatom Panahit azért, mert inkább egy üzenetet akart megfogalmazni a filmfesztiválok közönsége felé, mintsem egy tökéletes darabot készíteni számukra.

7,5/10

A Taxi Teherán teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán