Napjainkban már egyre kevesebb bátor filmes van, aki mer kísérletezni és a filmművészet határait feszegetni, azonban szerencsére léteznek még ilyen emberek és munkák. Ezek közül pedig az egyik legambiciózusabb és legzseniálisabb próbálkozást hoztam most el nektek, amely könnyen lehet, hogy újradefiniálja, amit a mozgóképről gondolunk. Ez az alkotás mindent megtesz, hogy szembemenjen a begyöpösödött elvárásokkal - és milyen jól teszi ezt.

Egy kifejezetten népszerű trendnek mondható mostanság az áldokumentarizmus, azonban Hollywood ezt leginkább csak költségcsökkentő megoldásként és nézhetetlen produktumok legitimizálására használja, és igen kevés azon szerzők száma, aki valóban a valóságot akarják megfogni. A szóban forgó darab alkotója viszont pont ilyen - és kénytelen vagyok ehhez hasonló rébuszokban beszélni róla, ugyanis személyazonosságát sem író-rendezőként, sem főszereplőként nem vállalja fel. Már ennek jelentése is elgondolkodtató, hiszen ez egyszerre fejezi ki az alkotó és az általa elkészített mű feloldhatatlan disszonanciáját, a Shia LaBeaouf-féle megtagadását a hírnévnek, avagy pusztán a hitelességet elősegítő eszközként is felfoghatjuk - de egy ilyen nagy mélységgel rendelkező mű kapcsán aligha ez a helyes válasz.

De talán nincs is ilyen, hiszen a pazar koncepció része, hogy legvégül sem tudjuk eldönteni, egy tehetségesen összeállított gerilla-felvételt látunk (mint a hasonló eszközökkel dolgozó, szintén zseniális Under the Skin esetében), avagy egy tökéletesen megkomponált áldokumentumfilmet, annyira jól bánik rendezőnk a rendelkezésére álló eszközökkel. Érdemes például megnézni, ahogy a mű első fele kizárólag a női főszereplőre fókuszál, a férfinak pedig a hangja tölti be a taxit, lehetőséget adva a nézőnek a találgatásra - hogy aztán minden elképzelésünket keresztülhúzza, amikor ténylegesen feltűnik a vásznon. Szimbolikus, ahogy megjelenésekor szinte rögtön megtöri a negyedik falat, explicit beszélve a nézőhöz és a felvételt készítő kameráról, és ugyanerre szolgál a zseniálisan kihasznált mindössze egyetlen helyszín és három darab beállítás, valamint a szereplők beszédét időnként elnyomó zajok és az okosan használt kézikamerázás: hogy a néző szemszögének limitálásával ráébresszen, valójában csak nézők vagyunk saját életünkben.

Azonban az alkotás nagy erénye nem is ezek a filmnyelvi határokat is átlépő bámulatos megoldásokban rejlik, hanem abban, ahogy mindezt beleépíti utánozhatatlan koncepciójába. Az in medias res kezdéssel induló történet eleinte még nem sejtet sokat, rendezőnk pedig olyan remekül fokozza fel a dialógokat, hogy az idő előrehaladtával sem vesszük észre a forgatókönyvben érkező zseniális középponti fordulatot. A levetkőző és ezzel gátlásaiktól megfosztott főszereplők hatására egyszerre át kell értékelnünk az addig látottak értelmét, és nekünk is mindenfajta máztól megszabadulva egy teljesen új élmény befogadására kell felkészülnünk. Egy olyan lehengerlő vizuális utazásra, amely nem rág semmit a néző szájába, hosszan kitartott, és első látásra repetitívnek érződő snittjei mögött hatalmas mélység rejlik, amely az apró vizuális nüanszokból elsőre talán nem is dekódolható. Bátor ez a fajta történetmesélés, de úgy néz ki, szerzőnk teljesen tudatosan irányítja így a figyelmünket és hagy ki olyan triviálisan hangsúlyosnak érződő pillanatokat, mint a pénz átvétele. Ezzel pedig minket is elgondolkodtat, valójában mit tartunk nyilvánvalónak és fontosnak. A látszólag hirtelen elvágott befejezés pedig egyszerre húzza ki alólunk a talajt és teljesíti be ugyanakkor tökéletesen az addig látottakat.

Egy tökéletesen átgondolt, elképesztő koncepcióval állunk tehát szemben, amely nem fél megtenni azokat a lépéseket, amelyeket még az auteur-ök nagy része sem merészel. Egy érzéki, lenyűgöző, csontig hatoló élmény várja azokat, akik nem félnek leereszkedni lelkük legmélyebb bugyraiba és átérkelni mindazt, amiben eddig hittek. Éppen ezért azoknak semmiképpen nem ajánlom, akik könnyed szórakozást és zsigeri örömöket várnak egy filmtől - sajnos őket ez a darab csúnyán cserben fogja hagyni.

10/10

(danialves)

---------------

Vannak az univerzumnak megkerülhetetlen törvényei. A vajas kenyér mindig a megkent oldalára esik. A sör hűtve jó. Soha nem értek egyet Danialves kollégával. Már alapvetően az hibás, amilyen szempontok szerint értékeli a művet, a Fake Taxi címre keresztelt darab ugyanis távolabb már nem is állhatna egy művészi szándékkal elkészített alkotástól. A készítők egy rövid, de csavaros erotikus thrillert akartak készíteni, egy műfaji filmet, kevés pénzből, csekély lelkesedéssel. Láthatóan két cél volt, egy gyors forgatás és a minél könnyebben megszerezhető profit. A pofátlan pénzlehúzás szándéka már az alapkoncepcióból kitűnik, ami valahogy így hangozhatott: 'Csupaszítsunk le egy szexuális feszültségre építő zsánert a végletekig! Adjuk el egy napjainkban viszonylag népszerűnek számító irányvonal újabb tagját olcsó módon elkészítve, értékeitől megfosztva, lecsupaszítva! Számoljuk meg a pénzt!"

Az áldokumentarista stílus egyik nagy előnye, hogy jelentősen csökkenteni tudja a költségeket. Ha az ember nem akar túl nagyszabású dolgokról forgatni és nem akar minden snitthez CGI-t használni, akkor szinte nulla ráfordítással lehet viszonylag élvezetes filmeket gyártani. A műfaj általában ott szokott megbukni, hogy az amatőr felvételnek beállított képkockákról süt egy profi kéznyoma: ezt a csapdát ugyan ügyesen elkerüli ez a mozi, azonban a forgatókönyv, az élettelen vagy éppen túljátszott színészi játék, az explicit jelenetek túlzott erőltetése, illetve a megszerkesztettség erőteljes látszata elárulja az alkotókat. Az anonimitásba vonult rendező valószínűleg érezhette is, hogy karrierjének nem tenne jót, ha kiderülne, hogy benne van a keze (a film money shotja éppen erre reflektálhat, az egyik szereplő ökle ugyanis olyan helyre téved, ahova nem biztos, hogy kellene) ebben a mozgóképben.

Szóval, adott egy a célnak megfelelően nem túl szépen fényképezett darab, ami azt szeretné elhitetni a nézővel, hogy amit lát, az a valóság. Idáig oké. A történet, amely egy beteg taxisofőrről szól, aki szexuális játékokra kényszeríti az utasait, szintén hordoz magában némi potenciált. Az írott anyag viszont közhelyes és buta, a karakterek döntései elhamarkodottak, a dialógusok nélkülöznek minden életszerűséget. Az odáig rendben van, hogy a volánnál lévő ember beszélgetést kezdeményez a hátsó ülésen helyet foglaló csinos szőke hölggyel: az időjárás mindig jó alapot biztosít egy kellemes társalgás beindításához. Csakhogy itt az esőről és a hidegről gyorsan a nő formás hátsójára terelődik a szó. Különös sebességgel halad a cselekmény, s nem kell hozzá sok, hogy a zsarolással szexre kényszerített áldozat még örömét is lelje a fura taxis különös játékában. Tizenegy percben nehéz érthetően elmagyarázni a figurák motivációit, most sem sikerül: a vadász esetében persze érthető, hogy el akarja ejteni a vadat, de hogy az üldözött miért nem próbál meg kimászni szorult helyzetéből, az számomra rejtély. Akkor még érthető lenne a dolog, ha nem egy egyszerű taxis, hanem egy jóképű milliomos cserkészné be a hölgyet, hiszen A szürke ötven árnyalata már bizonyította, hogy egy ilyen sztori lehet kidolgozott, kitűnően megírt és így működőképes.

Gazdag fiatalember hiányában viszont csak egy összehányt forgatókönyvet látok, ami egy olyan szexjelenetben csúcsosodik ki, ami kevés teret enged a fantáziának. A bevállalós színésznő és társa szinte mindent felfednek testükből. Miközben átadják magukat a fizikai örömöknek, a film teljesen szétcsúszik, már nem kíván mondani semmit (még annyit sem, mint korábban), csak megmutatja az aktust, s már véget is ér. Nincs tanulság, rendes lezárás, társadalmi problémákra való erőteljes reflektálás. A rendező jelenléte szinte csak ott mutatkozik meg, hogy a férfi arcát mindvégig kitakarja, így játszva a nézőjével. Ilyen posztmodern megoldások mellett talán juthatott volna némi ideje arra is, hogy választottjait megfelelően instruálja. Egy két szereplőt mozgató filmben rengeteg múlik ezen, s itt a színészek sajnos bántóan hamiskásan adják egyszerű szövegeiket.

Olyan thriller ez, amiben nincs semmi feszültség: talán csak az alig pár másodperces főcím villant fel valamit a műfaj jellegzetes elemeiből. Ami utána jön, az olyan, mint a gyümölcstorta gyümölcs nélkül.

1/10

(AldoWinnfield)