Ez a relatíve ismeretlen film leginkább annak köszönhetően került a látókörömbe, hogy rengeteg veterán nyilatkozott róla elismerően. Én pedig az egyre inkább közhelyessé váló iraki háborús tematika kapcsán borzasztóan kíváncsi voltam, lehet-e még újat mondani ebben a témában. Nem annyira nagy örömmel mondhatom, hogy lehet - mert az An Act of War hiába nem egy szokványos film, valószínűleg tényleg csak azok számára lesz működőképes, akik átélték ezt a helyzetet.
Jacob (Russ Russo) háborús veterán, aki egy meg nem nevezett konfliktusból hazatérve PTSD-től és álmatlanságtól szenvedve nem találja a helyét. Éjjeli műszakban dolgozik gépészként egy moziban, hajnalait egy üres kávézóban vagy a szomszédban élő kurvánál (Natasha Alam) tölti, maradék idejében pedig ősöreg vetítőjén bámul 16 mm-es filmeket. Egy nap az utcán egy rejtélyes férfi kezdi el követni, folytonos tompultságban lévő főhősünk pedig nem tudja eldönteni, valóban létezik, vagy csak ő képzeli üldözőjét. Miközben egyre jobban vágyik valamire, ami kimozdítja ebből az álomszerű állapotból.
Ryan M. Kennedy művén érződik, hogy alkotója jó eséllyel saját tapasztalatából beszél - nem is abból, amilyen eseményeket ábrázol, hanem ahogyan ezeket ábrázolja. A fekete-fehérre színtelenített, noir elemekből felépülő környezet, a film belassultsága Russ Russo kiváló játékával együtt pazarul érzékelteti a kívülálló számára is, milyen lehet ez a tompult, álomszerű állapot, amiben minden borzasztó üresnek érződik. Feltűnő, hogy a kifejezetten merengő tempó ellenére sem tűnik úgy, hogy mesterkélt módon próbálna időt kitölteni a rendező, ha nem is történik sok minden a film során, a képkockáknak mind funkciójuk van, így a lassúság remek szerkesztettséggel párosul. Bámulatos, ahogy Kennedy irányítja a néző perspektíváját, ezzel érve el azt, hogy relatíve apró eseményekkel is folyamatosan gondolkodóba ejtsen. A tempó, a képi világ és a modern hangszerekhez nyúló, de felhasználásában mégis régies zene szándékosan kelti a kortalanság érzetét, a rendező pedig erre teljesen tudatosan rá is játszik: retro kamerákat, vetítőket ad szereplője kezébe, és tűzként kerül mindent, amivel időben el lehetne helyezni a történetet. Ha pedig elfeledkezünk arról, hogy 2015-ben készült, az An Act of War egy mesteri darab lehetne a 60-as évekből.
Legalábbis addig, amíg Kennedy ki nem fogy a mondanivalóból, ugyanis a bevezetés után már feltűnővé válik, hogy nem előrefelé haladunk, hanem tulajdonképpen csak egyre mélyebbre Jacob világába. A produkció még képes ugyanazt a stílust hozni, főhősünk és a mellékszereplők is hordoznak még magukban mélységeket, de a rendező annyira nem tud egy világos célt felmutatni, hogy ezek a jelenetek egyre inkább elveszítik az érdekességüket. Irónikus módon amint ide eljutunk, Kennedy gyorsan igyekszik kompenzálni, és átesünk a ló túlsó oldalára: az utolsó fél óra meglehetősen erős törés az addigiakhoz képest,túlságosan egyértelműen és határozottan támadja meg a nézőt. Az addigi langyos, elmélázó atmoszférához szokva pedig egyenesen durva hatásvadászat, ami itt történik, és méltatlannak tűnik az eredetileg felvázolt koncepcióhoz.
Nem állíthatom, hogy egyébként egy abszolút kiemelkedő filmet láthattunk volna, de az egyedi hangvételt és a következetesen alkalmazott koncepciót mindenképpen dicsérhettem volna benne, ha tényleg sikerül konzekvensnek maradni. Azonban Kennedy az erejét vesztő második, és a túlzásokba eső harmadik felvonással éppen ezen téren hibázik, így műve legnagyobb hiányossága az lesz, hogy semmilyen szempontból nem kerek élmény. Azért viszont így is minden tiszteletem, hogy a saját hangján mert nyúlni a témához, mert így legalább ezt üdítő volt nézni az Amerikai mesterlövészhez hasonló PTSD-közhelyek után.
5,5/10
Az An Act of War teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
