Filmes téren Romániának is hasonló törekvései vannak, mint nekünk: egyszerre szeretné odacsábítani a legnagyobb hollywoodi produkciókat különböző kedvezményekkel, ezzel párhuzamosan pedig egy minőségi hazai újhullámot is kialakítani. Náluk pedig már megvan az, ami Magyarországon hiányzik: a kettő ötvözete. A Closer to the Moon ugyanis egy nemzetközi szinten kis pénzből (5 millió dollár) készült angol nyelvű darab, brit színészekkel, román helyszínekkel és alkotókkal. Ráadásul egy sajátos stílussal, ami nem az amerikai romkomokat vagy Wes Andersont próbálja majmolni. Az eredmény nem feltétlenül őket igazolta, hiszen az országon kívül egyelőre nem sokan látták, másrészről viszont kifejezetten elismerésre méltó produkció.

1959-ben öt egykori zsidó ellenálló (Mark Strong, Vera Farmiga, Tim Plester, Joe Armstrong, Christian McKay) kirabolja a Román Nemzeti Bankot. Egy év múlva bíróság előtt állnak bűnük miatt, a koncepciós perben azonban egy szokatlan ítélet születik: kivégzésük előtt újra kell játszaniuk az esetet egy filmes stáb előtt, hogy a kommunista propaganda része lehessen sikertelen akciójuk. Amire azonban az ambiciózus operatőr Virgil (Harry Lloyd) vezetésével mindenki tudni szeretné a választ, hogy a román Szocialista Párt alapítóinak egyikei miért vetemedtek egyáltalán ilyen cselekedetre?

Egy ilyen groteszk alapötletet nehéz jól kezelni, de Nae Caranfil pontosan tudta, hogy neki is hasonló groteszkséggel kell hozzányúlnia az alapanyaghoz. A filmben így éppen az a jellegzetes, hogy a téma súlyosságát egyszerűen szemtől-szembe kineveti: főhőseink a halál torkában is nevetnek a szituáción és parádéznak a filmbeli kamerák előtt, a forgatókönyv pedig ugyanezzel a gondtalan bolondozás hangulatával vázolja fel az eseményeket. A burleszkekből átemelt zene, a gyors kameramozgással megspékelt egysnittesek pedig egy olyan könnyed tánccá varázsolják a vizuális élményt, mintha tényleg egy burleszket látnánk. De ami alapvetően parádés ebben az atmoszférában, hogy a rendező úgy képes ábrázolni a történetet és a karaktereket, hogy egy pillanatig sem éreztetik azt, hogy valaminek a karikatúráját látnánk. Ráadásul a színészek (leginkább a zseniális Mark Strong és Anton Lesser vezetésével) ezt tökéletesen képesek átadni, egyikük sem ripacskodik, hanem éppen csak annyira bizarrak, mint a szituáció, amibe kerültek.

Mert a rendező mintha azt akarná mutatni, hogy ezt a furcsa helyzetet nem lehet máshogy feldolgozni, csak eszement humorral, erre utal a sorok között - nem is annyira mélyen - megbújik a rendszert kifigurázó tragikomikus szatíra, ami (ha úgy állunk hozzá) nagyon súlyos is tud lenni. Kicsit mintha maga Caranfil is bizonytalan lenne, mert amint egy kicsit drámaibb irányba indulna el a sztori, igyekszik mihamarabb visszatáncolni a (látszólag) felhőtlen vidámság felé. Nem mondom, hogy nincs igaza, hiszen így különösebb stílustörés nélkül képes levezényelni filmjét, de számomra nézőként mindvégig enyhe fejtörést okozott, hogy tulajdonképpen mit is várjak a produkciótól.

És a legvégére úgy tűnt, maga a rendező sem tudja: ahhoz képest, hogy a történet kimondottan is leglényegesebb eleme a "Miért?" kérdés lett volna, az erre kapott választ egyrészt már bőven összerakhatjuk az addig csepegtetett információkból, másrészt ez számomra kellően hiteltelen is volt ahhoz, hogy igazán csak a mű bohókás, mindent elviccelő világában legyen értelmezhető. Valamilyen szinten várható volt, hogy ebből az atmoszférából nehéz lesz egy értelmes csattanóval kijönni, de a film befejezésével az a legnagyobb probléma, hogy tulajdonképpen nincs is csattanó, vagy ha van is, az kifejezetten összecsapott és hatástalan.

Mindenesetre ha sikerül feldolgoznunk egyedi stílusát, akkor rossz élmény semmiképpen nem lehet a Closer to the Moon-ból, sőt, ennek okán még talán jobban meg is marad, mint a hasonló színvonalú alkotások. Sajnos a lezárás számomra elvette az esélyét, hogy egy kiemelkedő darabként mutassam be, de ettől függetlenül ajánlott - már csak azért is, mert ha a románok képesek ilyesmire, akkor mi miért ne lennénk?

7,5/10