Az mindig rossz jel, ha a filmkritika megírása egy hatalmas sóhajjal kezdődik. Sajnos ezúttal sem egy kifejezetten jó film került a látóterembe... ám mivel maga az amerikai rendező, Aaron K. Carter kereste meg blogunkat a facebookon keresztül azzal, hogy figyelmünkbe ajánlja produkcióját, kötelességemnek érzem, hogy lelkiismeretesen írjak az alkotásról.
Hol is kezdjem? A Dead Kansas című, kb. egy órás amerikai független film egy, a Troma-produkciókat (lsd. The Toxic Avenger) idéző, nulla költségvetésből leforgatott poszt-apokaliptikus zombitörténet, amely 2014-ben a San Diegoi FANtastic Horror Film Festivalon elnyerte a legjobb zombifilmnek járó díjat. Az alkotásban teljesen kezdő színészek mellett feltűnik egy-két valamelyest ismertebb név is, jelesül Ben Woolf (American Horror Story: Freakshow), Irwin Keyes (House Of 1000 Corpses) és Juliette Danielle (The Room).
A film története egy Emma nevű fiatal nő és az apja körül forog. A "Rothadók" által elözönlött poszt-apokaliptikus Amerikában ez a kis család próbál meg túlélni egy farmon. Életüket egy vad banda nehezíti meg, a redneck bandavezér fantáziáját ugyanis nagyon piszkálja a dekoratív Emma. Amikor a kedves papát megharapja egy élőhalott, akkor Emma egy csapásra nagy slamasztikába kerül...
Megmondom őszintén, hogy mielőtt megtekintettem a filmet, titkon valami Wyrmwood-féle bűnös remekműben reménykedtem. Az első képkockák után revideáltam a nézeteimet, és inkább egy R.E.M.-típusú, lehetőségeihez képest igen ötletes filmet reméltem... aztán már csak azon szorítottam, hogy ne legyen olyan nézhetetlen rettenet, mint a Gingerclown. Végül nem lett olyan borzalmas, de csak hajszál híján nem.
A legszembetűnőbb hiányosság a vizuális kivitelezésben tapasztalható. A képi világ egyszerűen illúzióromboló. Az embernek még véletlenül sincs meg az a világégés utáni érzete, amit egy ilyen típusú film megkívánna. Ez sajnos nem pénzkérdés: zéró büdzséből is beilleszthető lett volna néhány vágókép egy-két elhagyatott gyártelepről vagy elvadult ligetről. E helyett mindenféle körítés nélkül kapjuk a képünkbe a hátsó kertben felvett, totál amatőr hatású jeleneteket. Hát köszönjük.
A díszletek tehát hiperszegényesek, a jelmezek meg katasztrofálisak. A mélypontot a kantáros farmernadrágban sertepertélő, folyton vasvillával a kezében feszengő néger figura jelenti, akinek egy ponton hirtelen durván lecsökken a hajhossza. Tiszta Ed Wood-színvonal, komolyan.
A színészek egytől egyik abszolút zsé kategóriás játékot mutatnak be, az ismertebb figurák ugyanúgy, mint a teljesen kezdő társaik. A hiba a tehetség hiánya mellett a rendezői instrukciókban is keresendő, tekintettel arra, hogy a szereplők magatartásán rendre tanácstalanság, illetve a ripacs megoldások vég nélküli ismétlése érhető tetten. Mindezen borzalmak mellett a film non plus ultrája mégis az, hogy az Emmát alakító közepesen szar, de legalább dekoratív színésznőt a játékidő felénél se szó se beszéd kicserélik egy másik, még kevésbé tehetséges hölgyre. Akinek persze még a hajszíne is más, mint az előző színésznőé... no comment.
Mindez persze bocsánatos bűn lenne, ha történet valami fergetegesen eredeti lenne, vagy esetleg a film alternatív jelentési rétegek egész tárházát kínálná, de sajnos semmi ilyesmi nem történik. A forgatókönyv semmit nem tesz hozzá a The Walking Dead által az utolsó cseppig kifacsart zombis koncepcióhoz. A helyszín (Kansas), a tornádó, a kissé madárijesztős jellegű néger, a kifordított Dorothy-szerű Emma, és a csalódást keltő rokkant doki mint kvázi-Óz kapcsán bele lehet magyarázni a filmbe egy Óz-párhuzamot, de ez azért elég vérszegény erénynek tekinthető. Egyéb többletjelentést nekem nem sikerült kihallanom a filmből.
Ha már hallás, érdemes még egy mondatot szólni a filmzenéről is, ami legalább jó harsány, ha már egyébként fülsértően van keverve. Fun fact, hogy a zenét a ma már inaktív Power Of Aggression nevű punk rock brigád szolgáltatja, melynek - milyen meglepő - basszusgitárosként maga Aaron K. Carter, a rendező is tagja volt.
Horror szempontjából sem ijesztgetés, sem vérengzés, sem fojtogató hangulat terén nem mutat semmi különöset a film. Egy helyen sikerült megijednem, ott is csak egy hirtelen hanghatás miatt. A véres jelenetek száma elenyésző, on-screen gore szinte nincs is. A hangulat meg kábé olyasmi, mint a Super 8 (2011) vége főcím utáni jelenetében, ahol a gyerekek által felvett horrorfilmet láthatjuk.
Ami jó a moziban, az az a fajta naiv kreativitás, ami általában a független filmes produkciókat szokta jellemezni, tehát a spórolós megoldások - többé-kevésbé - ügyes használata. Ilyen pl. az élőhalott szemszögéből való fekete-fehér nézet alkalmazása a zombik esetében (bár a végére ez azért elég unalmassá válik, főleg, hogy mindig ugyanazt a "kerítésrázás" hanghatást keverik a támadás alá), vagy a doki laboratóriumát "jelképező" hangeffektek. Ezeken azért lehet derülni egy kissé, bár nem lesz felhőtlen a mosolyunk.
A humor ugyanis, mint olyan, kissé kínos a filmben. Nem véletlenül nem lett feltüntetve a mű imdb leírásában a vígjáték kategória: az esetleges poénok sajnos nem szándékosak, inkább az amatőr bénázás csalhat némi derűt az arcunkra.
A film legnagyobb érdeme, hogy megerősíti az egyszeri kritikust abbéli elképzelésében, hogy ma már bárki tud pár haverjával, egy kamerával és egy számítógéppel többé-kevésbé nézhető filmet forgatni. El is döntöttem, hogy ha ez a produkció nyerni tudott egy filmfesztiválon, akkor én is forgatok egy horrort. Ilyet szerintem én is összehozok, és ki tudja? Talán befutok valami underground horrorfesztiválon vele, és aztán megszaporodnak a serlegek a polcomon...
3,5/10
P. S.: Sorry, Aaron, maybe next time...
A Dead Kansas teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
