Russell Crowe rendezői debütálásának képében ismét egy olyan filmet köszönthetünk, amely messzire elkerüli kis hazánkat (update: legalábbis ezen sorok papírra vetésekor ez még így volt...), de ezúttal talán nem túl meglepő módon: a The Water Diviner első látásra az a film, amely sokkal kevésbé kelti fel a figyelmet azzal, amiről szól, mint azzal, ahogyan. Ha nincs az egyöntetű kritikai méltatás, valószínűleg én sem foglalkoztam volna vele, pedig tényleg érdemes - és valóban elsősorban azzal, ahogyan mesél.
Az ausztrál farmer Joshua Connor (Russell Crowe) három fiát küldte el az első világháborúba, hogy aztán egyikük se térjen vissza Gallipoliból. 1919-ben, 4 évvel a partraszállási kísérlet után Joshua felkerekedik, hogy megtalálja gyermekei maradványait, és megfelelően eltemesse őket. Szerencséjére éppen ezzel párhuzamosan alakul egy brit-török bizottság a holttestek felkutatására és újratemetésére, főhősünket azonban a bürokrácia mellett a háború túlságosan is friss sebei is akadályozzák küldetése végrehajtásában. Ráadásul Törökország számára a konfliktus még korántsem ért véget...
Nem állíthatom, hogy a The Water Diviner feltalálja a spanyolviaszt a háborús (pontosabban inkább a háborút feldolgozó) filmek keretén belül. Nyilvánvalóan ebben a kategóriában ez kifejezetten nehéz is lenne, ugyanakkor Andrew Knight és Andrew Anastasios szkriptje ettől függetlenül alapvetően határozott és világos vonásokkal vázolja fel, amit mondani kíván, és nem állíthatom, hogy szokatlan konklúziókra jutna. A mű ereje azonban abban rejlik, hogy ennek ellenére igyekszik minden egyes adandó alkalommal (például karaktereiben vagy bizonyos jelenetek megkomponálásában) a saját útját járni, amihez a komplex történelmi háttér egy jó táptalajt is biztosít. Russell Crowe pedig pontosan tudja, hogy melyek azok a pillanatok, amelyekből különösebb erőlködés nélkül is komoly érzelmi hatást lehet csiholni, és határozottan jó érzékkel nyúl ezekhez. (Andrew Lesnie fényképezése pedig gyönyörű beállításaival még inkább megkoronázza az összképet.)
Viszont amit eddig lefestettem, az korántsem jellemző a produkció egészére, ugyanis a főhős nyomozása mellé kapunk egy azzal kis híján egyenértékű szálat a neki szállást adó család révén. Ezt pedig az alkotók látványosan nem tudták felépíteni úgy, hogy méltó ellenpontja és/vagy kiegészítése legyen a fő cselekménynek: Olga Kurylenko karaktere mintha csak az erőltetett (és legvégül kifejezetten giccses) romantika miatt kellene, az ottomán hagyományokkal való ismerkedés pedig ennél irrelevánsabb nem is lehetne. Éppen ezért amikor a játékidő közepe táján ez a vonal veszi át a központi szerepet, az alkotás borzasztóan ellaposodik, és sokkal inkább emlékeztet egy történelmi környezetbe helyezett szappanoperára, mint egy háborús drámára.
Ha eltekintünk ettől a kettősségtől, vagy inkább időszakos kisiklástól, a The Water Diviner egy kifejezetten erős drámának mondható, még úgy is, hogy nem tartanám világmegváltó filmnek. Éppen ezért kicsit sajnálom, hogy az alkotók nem tudták visszafogni magukat, és nem fókuszáltak inkább a történelmi háttérre vagy például olyan mellékkarakterekre, mint a Jai Courtney által alakított Hughes hadnagy. (Egyébként a Jai Courtney-hatereket lehet, hogy fogja érni egy-két meglepetés...) Elvégre ha már a háború a téma, igazán be lehetett volna vállalni, hogy nincs fontosabb női karakter...
7,5/10
A The Water Diviner teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
