A folytatások ritkán sikerülnek jól, főleg a vígjáték műfajában. A szomszéd nője mindig zöldebb hatalmas siker lett, méltán, ezért egyértelmű volt, hogy lesz második felvonás. A jó film receptje ugyebár adott volt, de az alkotók tudták, hogy a nézőknek kevés lesz, ha ugyanazt a történetet kapják pepitában, ezért kellett egy nagy dobás. Nagy választék nem volt, egyedül Max-nak nem került pár az első részben, tehát most neki kellett találni egy olyan asszonyt, aki van olyan érdekes, mint Ariel volt. Legyen egy olasz nő, aki éttermet nyit a kisvárosban, és lassan, de biztosan alakuljon ki a románc. Nem elég érdekes? És ha Sophia Loren alakítja a karaktert? így már minden rendben, ugye? Ha nem is lett jobb, mint az eredeti, de azért még mindig nagyon szórakoztató lett a végeredmény!

John Gustafson (Jack Lemmon) elvette Arielt, a lánya és Max (Walter Matthau) fia pedig az esküvőre készülnek. Kitört a családi béke, mindenki boldog, kivéve az örömapát, mert ő még mindig magányos. Ámde egy napon egy olasz hölgy, Maria (Sophia Loren) érkezik meg a kisvárosba, aki elköveti azt a hatalmas hibát, hogy éttermet tervez nyitni Max kedvenc pecaboltjának helyén. A két idős barát ezt természetesen nem hagyhatja annyiban, és persze az esküvő is kútba esik, vagyis akad itt elég gubanc, amit meg kell oldani...

Nem ugyanazt kaptuk, mint az első részben, sikerült megtalálni a megfelelő arányt a karaktereknél és a történetnél. Megkaptuk, amit vártunk a filmtől, habár a végkifejlet nem lehetett kétséges, és a fordulatok nagy része is előre látható volt, mégsem lett unalmas a folytatás. Sophia Loren telitalálat volt Maria szerepére, és kapott egy olyan mammát, aki méltó volt John papájához, ha kinyitotta a a száját. Nem volt már olyan zseniális a szöveg, mint korábban, de azért összességében nem lehet túl sok rosszat mondani a forgatókönyvről. Egy jól összerakott, profi vígjáték született, amelynek megmaradt a bája, Jack Lemmon és Walter Matthau pedig továbbra is lubickolt a szerepében. Ismét csak az tudom hangsúlyozni, hogy ezt a filmet is szinkronnal érdemes nézni, abban az időben még kiváló minőség volt a jellemző a műfajra.

A nagy háború időközben értelmét veszítette, hiszen Ariel már választott, ezért ezúttal Max és a gyerekek kerültek előtérbe. De minden hiába, amikor a szexmániás nagypapa megjelent a színen, ott más egyáltalán nem rúghatott labdába, és már megint neki jutott a legjobb szöveg. De a legmeghatóbb jelenet is az ő nevéhez fűződik, arról van szó, amikor énekel a dédunokájának, és mindenkit láthatunk a párjával, kivéve Max-ot és Mariat. Zseniális! És a halála is emlékezetesre sikeredett, éppen azért, mert annyira egyszerűen szépen aludt el, Jack Lemmon pedig van olyan jó színész, hogy nem játszotta túl a szerepét a jelenetben. Melanie és Jacob kapcsolata szépen alakul, azonban atyáik mindent elrontanak és természetesen fogalmuk sincs, hogy miért, hiszen ők csak jót akartak. Aztán persze minden helyrejön a végére, a szívügyek megoldódnak, Max is megtalálta a párját, jöhet a vége felirat, na és utána az immár szokásos bakiparádé. 

Tényleg semmi különös nincs a filmben, "csak" egy jó forgatókönyv, jól megírt karakterek és két kiváló főszereplő, de minden színészi alakítás teljesen rendben van ebben a szeretni való alkotásban. Még mindig nagyon tudunk drukkolni John-nak és Max-nak, hogy végre mindketten révbe érjenek, és hatalmasakat tudunk nevetni azon, ahogyan a két idős úr vásott kamaszként viselkedik. Itt sajnos már nem olyan zseniális a szájkarate, mint az első részben, de azért nem vallottak szégyent a forgatókönyvírók. Alan Silvestri zenéje továbbra is kiváló, az operatőri munkára szavunk sem lehet. Nem váltja meg a világot a film, de egy nagyon jó kis családi vígjáték lett belőle, amelyet bármikor újra néznénk.

Jack Lemmon és Walter Matthau láthatóan imádta a szerepét, lubickoltak a karakterben, olyanok voltak, mint két kisfiú, akit hagytak egy jó rosszalkodni. Burgess Meredith kis híján lemosta őket mégis a színről, annyira zseniálisan alakította John apját (ez volt az utolsó filmszerepe a kiváló színésznek). Ann-Margret ezúttal nem kicsit szorult háttérbe, Sophia Loren hozta saját magát, Ann Morgan Guilbert a mama szerepében kiváló volt. Darly Hannah és Kevin Pollak sokkal több jelenetet kapott, mint az első részben, mégsem tudták felvenni a versenyt a többi szereplővel.

Jót tett a filmnek a rendezőváltás, Howard Deutch megbízhatóan, jó színvonalon dirigálta le a folytatást, amely nem okozott csalódást a nézőknek. Később forgatott még egy filmet a Lemmon-Matthau kettőssel, de a Furcsa pár 2. már nem aratott zajos sikert, és a két színész sajnálatos halála miatt már nem lesz még zöldebb a szomszéd nője, mert nélkülük ezek a filmek semmit sem érnek. Hollywood egyik legjobb komikus párosa már az égi filmvásznon osztja egymást, de itt maradtak nekünk (többek között)  ez a két bájos darab, amelyet nem lehet elégszer látni!

Minőségi folytatás, ami nem éri el az első rész színvonalát, de még mindig nagyon szórakoztató tud lenni!

8/10