A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.

Azt gondolná az ember, a művészhorror valami olyan kategória, amit a hozzám hasonló ökör bloggerek sütnek el szánalmas humorizálásukban. Azonban most bizonyítékot nyertem arra, hogy ez a kategória tényleg létezik, még akkor is, ha a szóban forgó darab igazából se nem horror, se nem art film, hanem tulajdonképpen a kettő között lebegő semmi.

Elias és Lukas (Elias és Lukas Schwarz) otthon édesanyjuk (Susanne Wuest) hazatértére várnak, aki az elmúlt hetek során egy komoly arcrekonstrukciós műtéten esett át. Azonban a fején folyamatosan kötést viselő nőről nem akarják elhinni, hogy az anyjuk, viszonyuk csak egyre rosszabb lesz, ahogy engedetlensgükkel egyre jobban magukra haragítják mamájukat. De a két srác megingathatatlan, és úgy néz ki, bármit megtennének azért, hogy a házukban élő nő helyett régi anyjukat lássák viszont.

Kézenfekvő lenne azt mondanom, hogy az Ich seh, ich seh azt a hibát követi el, hogy nem tudja eldönteni, mi akar lenni (hiszen a film utáni beszélgetésben mi is erre jutottunk), azonban számomra sokkal komolyabb probléma, hogy nem tud következetesen végigvinni egy koncepciót. A filmben például van egy fordulat, amire a néző a 3.-tól egészen a 93. percig szinte bármikor rájöhet (a jelenlévők elég nagy szórást mutattak ilyen téren), és ez egyértelműen amiatt van, hogy az alkotók sem képviseltek egy határozott álláspontot azzal kapcsolatban, mennyire engedik ezt sejtetni. Ez a határozatlanság pedig megjelenik abban is, hogy a forgatókönyv egyszerűen képtelen megmagyarázni a film első felében, hogy mi okozza a gyerekek irracionális rettegését és kifejezetten durva elutasítását. És bár később ezt valamennyire megértjük, magának a zsigeri érzésnek az átadása meghaladja az alkotás képességeit.

Így többször érezni azt, hogy a cselekmény egy helyben téblábol (már csak azért is, mert vannak egyébként is felesleges jelenetek), és igazán csak a középponti fordulat után kapja el a fonalat, ekkor viszont már tipikusan elkésett ahhoz, hogy egy valódi csúcspontot fel tudjon építeni. Viszont még így is egy kifejezetten megdöbbentő és elemi erejű élménnyel szolgál ez az 50 perc, felvillantva a zsenialitás szikráját. Azonban a nagyon is hasonló témát feldolgozó The Babadookkal ellentétben itt a metafora nem jön ki, az üzenet és a film kiindulópontjai nem világosak, mint ahogy a történet fókusza is nem ritkán elkalandozik.

Innentől kezdve az már tényleg csak hab a tortán, hogy horrornak kifejezetten ingerszegény, egy komoly drámához vagy egy klasszikus art filmhez képest viszont túlságosan is egyszerű eszközökkel operál a mű. Mindenesetre én a két szék között a padlóra jelenség ellenére is pozitívan éltem meg, és egy alapvetően egyedi, kellemesen kellemetlen filmként tudom ajánlani ezt a produkciót.

7,5/10