[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Jó néhány forgatókönyv évtizedeken át aszalódik az asztalfiókban, mire elkészül (vagy - mint az sokkal valószínűbb - soha nem készül el). Már jó pár hasonló szkriptről volt szó idáig is, azonban a Captain Blood története egészen 1994-ig nyúlik vissza. (Pontosabban 1922-ig, hiszen egy akkor született regény kevéssé hű adaptációjáról van szó). Ráadásul egy olyan ember kezéből került ki, aki a 90-es éveknek utána olyan klasszikusait szerezte, mint a Jumanji vagy a Die Hard 3 (meg a valamilyen szinten klasszikusnak nevezhető Armageddon). 1994-ben pedig egészen másként nézett ki a filmvilág: még létezett a kalandfilm műfaja, nem csak meglévő franchise-ok részeiként lehetett blockbustert készíteni (oké, ez is egy könyvadaptáció, de azért mégsem egy menő tiniregényé), és ami a legfontosabb, még nem létezett a Karib-tenger kalózai.
Ugyanis a Captain Blood rákfenéje ma már az, hogy az összes lényeges elemét ellőtte a Disney 2003-as produkciója. Adva van nekünk egy rabszolgasorba vetett brit lázadó, aki beleszeret a jamaikai kormányzó lányába, akinek egyébként egy gonosz brit tisztviselő udvarol, de egy kalóztámadás alatt főhősünk megszökik, és stílusosan a spanyol rablóbanda hajóján távozik. Ezzel pedig mind a brit, mind a spanyol armadát magára haragítja, miközben neki is megvannak a saját tervei. És éppen egy idióta Johnny Depp, meg a fantasy-vonal hiányzik már csak a képletből.
Természetesen a Captin Blood messze nem egy Disney-film, és 20 évvel ezelőtt még a nagy nyári látványosságok sem voltak PG-13asra kiherélve. A koncepció egy régivágású, véres, kegyetlen, erotikától sem mentes kalózos-kardozós (ún. swashbuckler) darabot rejt, amelyben a karibi alvilág kalandos-könnyed hangulata és a szörnyű rabszolgasors remekül megfér egymással. Hozzáteszem, nem könnyű ezt a kalandfilmes stílust eltalálni, és könnyen lehet, hogy leforgatva már Hensleigh sorai sem működtek volna annyira, mint papíron, de számomra az írás kifejezetten érzékletesen jelenítette meg ezt az atmoszférát, és hozta vissza a klasszikus zsánerelemeket, egy kis egyedi ízzel megfűszerezve.
Ugyanakkor azt kell mondanom, a Captain Blood túlságosan is egy régivágású kalandfilm. A narratíva sablonos, és alaposan kiszámítható, ugyan tartalmaz egy meglepő fordulatot, de az is rögtön teljesen triviálisnak érződik. A karakterek sem esnek messze a jól bejáratott egydimenziós kliséktől, a hősies és önfeláldozó kapitányunktól a biodíszletnek használt női főszereplőn át egészen a két különböző, de egy tőről fakadó főgonoszig. A három oldal szerepeltetése ugyan egy érdekes elem a forgatókönyvben, de ennyi karakter mozgatása egyszerűen csak túlbonyolítja a szálakat, rengeteg felesleges expozíciót hoz magával, egyben pedig eleve elrendeli, hogy az író egyszerű papírmaséfigurákkal dolgozzon. Akikből így aztán az érzelmi töltet is hiányzik, pedig ez elengedhetetlen lenne egy effajta műhöz. De még ennél is kardinálisabb lenne a látványos akciózás: igaz, hogy mennyiségükre nem lehet panaszunk, de alapvetően a vízicsaták és a kardpárbajok a lehető legritkább esetben hordoztak magukban valami érdekességet, és könnyedén ismétlődővé válnak. Természetesen jó kérdés, hogy a papíron körülményesen lefesthető mozdulatok mennyivel mutatnának jobban a vásznon, és ilyen szempontból megvan a potenciál a szkriptben, hogy igazán látványos legyen - de valószínűleg akkor is túlságosan ismerősnek fog érződni.
És amikor ezt írom, azon gondolkodom, hogy mennyire lenne ez igaz, ha nem születik meg Gore Verbinski trilógiája (tetralógiája), de akárhogy is, sokat nem változtat azon, hogy a Captain Blood valószínűleg egyáltalán nem lenne már friss és átütő élmény. 1994-ben még lehet, hogy az is lehetett volna, de akár az idő járt el felette, akár eredetileg nem volt egy hatalmas koncepció, valószínűleg igazán csak a műfaj szerelmesei fognak örömet lelni benne.
