A közepes költségvetésű zsánerfilmek nemzetközi és hazai haldoklása nem újdonság, éppen ezért különösen is fájdalmas, hogy még ezt a néhány ilyen jellegű darabot is messziről elkerülik a magyar forgalmazók (mondhatnám példaként a Das finstere Tal-t, hogy az Ex Machináról már ne is beszéljünk...). Pedig Kevin MacDonald tengeralattjárós thrillere is megérdemelne egy hazai premiert, még akkor is, ha tulajdonképpen nem tesz mást, mint hogy feléleszti ennek a műfajnak a hagyományait.

Robinson kapitány (Jude Law) egy skót cégnél dolgozott, azonban a válságnak ő is áldozatául esik és leépítik. Az életét és családját is ezért a hivatásért feláldozó férfi csalódottsága mérhetetlen, de egykori kollégái és barátai sora is hasonló. Éppen ezért amikor egyikük bejelenti, hogy egyik utolsó küldetése során egy második világháborús roncsot talált a Fekete-tengerben, amely millió dolláros aranykincset rejt, kapva kap az alkalmon. Szereznek egy gazdag szponzort, összeverbuválják a régi, félig orosz, félig brit csapatot, Szevesztopolban vesznek egy rozsdás tengeralattjárót és megcélozzák a grúz partokat. De a legénység tagjai között feszülő konfliktusok, a kincs csábítása és az elkerülhetetlen technikai problémák könnyen lehet, hogy meghiúsítják a projektet.

Dennis Kelly (Utopia) szkriptje egyértelműen a zsáner legjobbjait kivánja megidézni, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a modern környezet már nem tudja előhívni az ezekre a darabokra jellemző hidegháborús vagy világháborús paranoiát. Ezt viszont egy klasszikus heist körítéssel pótolja, amelyben nehéz eldönteni, hogy a pénz, vagy a siker összeomlott életükbe beszivárgó reménysugara keríti inkább hatalmába a szereplőket. Annak ellenére, hogy nem sok időt fordít karakterábrázolásra, Kelly mégis képes életet csiholni a heist filmek ősrégi toposzaiból, igaz, ez mit sem érne például Jude Law vagy Grigorij Dobrigin szenzációs alakítása nélkül. A forgatókönyv eközben újabb és újabb izgalmakkal és fordulatokkal ad lökést a történetnek, Kevin MacDonald pedig (talán már túlságosan is) igyekszik a lehető legfeszesebb és legtempósabb thriller élményt kihozni mindebből. Igazán dicséretes, hogy azt a minimális mozgásteret, amit egy tengeralattjáró-belső nyújt, MacDonald (és operatőre, Christopher Ross) maximálisan kihasználja, remek világítással és kameramunkával téve stílusossá az elkészült művet.

Azonban a vasszörny klaszutrofóbiája mintha magára a narratívára is rátelepedne, mert Kelly alapvetően nem hagyja lélegezni a szkriptjét, a semmiből előhúzott deus ex machinákkal löki be az eseménysort újra és újra, anélkül, hogy erre közel is szükség lenne. Egyetlen gondolatot, konfliktust és jelenetsort sem hajlandó igazán végigvinni, hanem teljesen váratlanul érkezik Murphy és az ő törvénye, és egyből valami másba csap át a forgatókönyv. MacDonald félig elharapott jeleneteivel és felfokozott tempójával pedig csak még jobban kihangsúlyozza ezt (a kurta-furcsa befejezésben csúcsosodva ki), habár az továbbra is elvitathatatlan, hogy elképesztő lendületet is nyer ugyanebből a produkció.

Mindenesetre a Black Sea leginkább egy olyan ebédre hasonlít, amelyben mire éppen elkezdenénk élvezni egy fogást, már el is veszik előlünk, és kapjuk a következőt. Ettől függetlenül a szóban forgó fogások kiválóak, de önkéntelenül is azt kívántam a szereplőkhöz hasonlóan, bárcsak én is egy kis levegőhöz jutnék. Mindenesetre a Crimson Tide-hoz hasonló műveknek méltó örököse ez a munka, éppen ezért egy könnyed és minőségi szórakozásnak több, mint kiváló.

8/10