A hazánkba érkező olasz filmek előzeteseit nézegetve rendre szentségelni szoktam, ugyanis ennek a népnek valahogy elképesztő tehetsége van ahhoz, hogy teljesen semmitmondó trailereket pakoljanak össze minden egyes produkciójukhoz. Így volt ez az Esélylesők esetében is (ember legyen a talpán, aki ebből bármit is kiderít az alkotásról), amelyet ráadásul még a szándékosan bárgyú irányba félrefordított magyar cím is kissé másnak festett le, mint amilyen valójában. Ugyanakkor kivételesen most meg tudom érteni az alkotók problémáját, mert ez a film a legkevésbé sem tradicionális szerkezetű.

Ugyanis a mű 3 részében ugyanazokat az eseményeket látjuk, csak három különböző karakter szemszögén keresztül bemutatva. Először is Dinot (Fabrizio Bentivoglio) követhetjük, aki lánya fiújának apjánál, Giovanni Bernaschinál (Fabrizio Gifuni) szeretne bevágódni, hogy a kockázati tőkealapjuk révén jól meggazdagodhasson. Még az sem zavarja, hogy ehhez a befeketetést egy banki kölcsön révén kell megszereznie, azonban az ígéretes üzletnek a válság közbeszól. Ekkor váltunk Bernaschi feleségére (Valeria Bruni Tedeschi), aki a trophy wife-ok unalmas életéből kitörve egy színház újjáépítésével igyekszik elfoglalni magát, de a család megroppantó pénzügyi helyzete miatt ő is bajba kerül. A történetet pedig a gyerekek része kerekíti le, akik egy részeg estével csak rontanak családjaik helyzetén.

Nem tagadom, imádom, amikor egy alkotó azzal próbálkozik, hogy ugyanaz(oka)t a jelenete(ke)t mesélje el többször, több szemszögből, mindig újat mondva. Ennél nagyobb kihívás kevés van a forgatókönyvírásban, és amikor egy ilyen mű sikert ér, akkor lenyűgöző élményben lehet részünk (ld. Frequencies). Az Esélylesők azonban nem egészen ezt tűzi ki célul, bár tényleg 3 perspektívát kapunk, ezek aapvetően nem egymással párhuzamosan léteznek, és sokkal inkább külön utakon járnak. Van ugyan izgalom a kirakós összerakásában, de a film hatásmechanizmusa sokkal egyszerűbb eszközökre támaszkodik a narratív bűvészkedésnél. A pontos színészi alakítások, az egyszerű, de ennek nyomán különösebb erőlködés nélkül működő és átrezhető drámai panelek viszik a hátukon a filmet, és ebben már tényleg csak a hab a tortán, hogy néha kapunk egy-egy érdekes dramaturgiai váltást is.

Ettől függetlenül úgy érzem, ebben a szerkezetben a mű akkor működhetne igazán jól, ha képes lenne megdöbbenteni nézőjét, de a végeredmény a lehető legtávolabb áll ettől. A karakterábárzolás kis híján bántóan egyszerű, emiatt pedig a végső csavar és az alkotás általános konklúziói is fájdalmas kézenfekvőek. Paolo Virzi rendező egy ezerszer hallott és látott, a legkevésbé sem katartikus történetet mond el arról, hogy pénzért az ember ármire hajlandó és a gazdagok úgyis mindig megússzák (de ettől még boldogtalanok maradnak).

Úgyhogy minden igykezete ellenére az Esélylesők felejthető és irreleváns darab marad, amely minden profizmusa ellenére sem tud kielégítő élménnyel szolgálni. Az olasz filmgyártás pedig A nagy szépség után ismét demonstrálja, hogy hiába tudnak ők filmeket készíteni, amikor valamit mondani is kéne velük, azzal már hadilábon állnak.

7/10