A horror műfaja a 21. századra már eléggé elkorcsosult. A filmek egy kaptafára készülnek, és sok horror-rendező a saját rendezésétől megrészegülve próbálja művészinek csúfolni a hektoliterszámra csorgó vért a vásznon. Kivételek és reménysugarat jelentő alkotások szerencsére mindig vannak. Ilyen például a 2008-as Eden Lake - Gyilkos kilátások, amit a 2000-es évek egyik legjobb horror-thrillerének tartok.
A történet szerint egy fiatal pár lemegy a tópartra egy romantikus kiruccanás erejéig. Az idilli képbe viszont belezavar egy gyerekekből és kamaszokból összeverbuválódott banda, akik meg akarják keseríteni hőseink életét. Azonban a srácok nem megmosolyogtató kis gyerekcsínyeket követnek el, hanem sokkal brutálisabb dolgokat, így a párnak fel kell vennie a kesztyűt ebben a vérre menő küzdelemben.
Nem akarok werewolfrulez kollégám szerepében lubickolni, de úgy gondolom, hogy az Eden Lake sikere (legalábbis az én szememben) abban rejlik, hogy az alapvető horror-alapelemeket gyakorlatilag hibátlanul tálalja. A feszültséget tartom az egyik legfontosabb összetevőnek, és őszintén szólva a James Watkins által megteremtett feszült, lüktető tempó hatására a szék karfáját szorongattam. A készítők sokat nem is foglalkoztak a bandatagok háttértörténetének felvonultatásával, az emberben rejlő, gyakran indokolatlan agressziót és irányításmániát fejezik ki a gyerekek lelkében rejlő brutalitás képében. Ez persze csak az én elméletem, de ha már belelendültem, akkor még tovább megyek: nem csak vizuálisan nyújt gyomorforgató és nagyon véres élményt az Eden Lake, hanem mentálisan is képes terrorizálni a mű.
Ami miatt számomra kiemelkedő a horrorrengetegből ez a film, az az utánozhatatlan hatás és az a zseniális provokatív struktúra, ami a háttérben bújik meg ugyan, de minden borzalma ellenére aranyat ér. Ugye az átlagnéző mélységesen elítéli azt, amit a gyerekek tesznek ebben a filmben, de Watkins csavart egyet a dolgot és belőlünk, nézőkből is kihozza a vérszomjat. Nem vagyok kötekedős fajta, abban sem vagyok biztos, hogy tudnék-e embert bántani, és mégis egy tomboló, idegbeteg dög lettem arra a másfél órára, amíg a film tart. Nagyon durva perverziónak tűnhet ezért hálát adni valakinek. Ezt azért én sem teszem meg, de elképesztőnek tartom, hogy pár jelenet leforgása elég volt ahhoz, hogy a saját elveimet felrúgva előtörjön belőlem a mélyen szunnyadó romlottság.
Ironikusnak tartom, hogy a klasszikus, illetve a sokat emlegetett horrorjelenetek felsorolásánál csak nagyon ritkán lehet az Eden Lake-kel találkozni, pedig olyan kemény, kreatív szcénák váltják egymást, amik a gyengébb idegzetűeket rögvest kikészítené. A pozitív összképet még Kelly Reilly PARÁDÉS játéka is gazdagítja. Minden gondolat leolvasható a hölgy arcáról, és kerek-perec kimondom, hogy tökéletes alakítást tett le az asztalra. Michael Fassbender azért itt még nem volt a 12 év rabszolgaságbeli magasságokban, de a tehetsége megmutatkozott. A gyerekszínészek viszont gyakran ripacskodnak, de azt sem tartom kizártnak, hogy a rendező direkt így instruálta őket.
Elképesztően nehéz befogadni ezt a filmet, és a mögöttes tartalmat is sokféleképp lehet értelmezni, de egy biztos: aki látta az Eden Lake-t, az sosem felejti el. Nem lehet mihez hasonlítani, az utolsó jelenet pedig képes volt totálisan padlóra küldeni úgy is, hogy azt hittem, hogy a legrosszabbakon már túl vagyok. Megkerülhetetlen filmtörténeti mérföldkőnek tartom Watkins filmjét, amivel nagyon, de nagyon óvatosan kell bánni.
8/10
