Szeretem, hogy Jason Statham egy megbízható alak. Ha az ő nevével fémjelzett film érkezik a mozikba, mindenki tudja, hogy mire számíthat: jön ez a Bruce Willisre felettébb hasonlító brit úriember és stílusosan szétrúg néhány hátsót. Statham nem vállal túl komoly darabokat, nem erőlteti meg magát túlzottan színészi téren (mindig ugyanazt a karaktert játssza) és többnyire közepes színvonalú darabokban tűnik fel. Épp ez a szépsége az életművének. Én legalábbis ezért kedvelem őt, meg azért is, mert rendelkezik azzal a kisugárzással és haragos eleganciával, amely sajátja volt például Eastwoodnak. Ebből a szempontból egyébként hatalmas alulteljesítő Jason barátunk: meggyőződésem, hogy ha nem csak két klasszikusban játszik (Blöff, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső), hanem be tud még kerülni pár másik hasonlóba, vagy el tud csípni egy ikonná érő figurát, akkor sokkal nagyobb tisztelet venné őt körül mind a szakma, mind a közönség részéről. Így viszont megmarad a stabil középszer császárának. A Wild Card tökéletesen illik a filmográfiájába, bár egy hangyányival gyengébb, mint amit az évek során megszokhattunk tőle.

Las Vegas. A sikersztorik és a nagy bukások hazája, egy csillogó, ám belülről rothadó álomvilág. Itt tengeti életét testőrként Nick Wild, a tipikus kemény gyerek, akinek morcos külseje természetesen érző szívet rejt. Az alkoholproblémákkal és nem kis mennyiségű önutálattal küzdő főhős tipikus Statham figura, egy kicsit felrázva, de nem keverve. Mivel a múltjáról és motivációjáról túl sokat nem tudunk meg, végig egydimenziós karakterként közlekedik a szerencsevárosban: papírvékonynak tetszik akkor is, amikor a haverjaiért verekszik és akkor is, amikor saját boldogulását keresve kártyázik az egyik kaszinóban. Akárcsak a központi szereplő, úgy a történet is elég sekélyesen kidolgozott. Wild egy régi barátnőjét megerőszakolja és megveri a helyi maffia néhány tagja, ő pedig vonakodva bár, de segít a szerencsétlen lánynak. Szétver egy-két rossz arcot, leissza magát, kártyázik kicsit és nagyjából vége is van a filmnek.

Azt gondolom, hogy a Wild Card abban a ligában akart szeretett volna nagyot alkotni, amiben a Drive jóval nagyobb sikerrel indult. A lényeg, hogy nem kell túlbonyolított cselekmény, elég egy minimalista, sokszor közhelyes történet és egy karizmatikus, de kissé problémás főszereplő: a többit majd eladja a hangulat, a forma, az akció, a stílus és a zene. Simon West azonban nem egy Nicolas Winding Refn. A Drive egyik legnagyobb bravúrja az volt, hogy sokszor kimondott szavak nélkül is tökéletesen épültek a karakterek, egy-egy pillantás, apró kézmozdulat képes volt árnyalni a szereplőket és a köztük feszülő kapcsolatokat. A Wild Cardban sem a színészek nem képesek ilyen finom jelzésekre, sem a rendező. A Ryan Gosling főszereplésével készült film egy igazi hangulatbomba volt, ami ha egyszer bemászott az ember bőre alá, napokig ott maradt. Statham legújabb mozija legfeljebb pillanatokra képes elvarázsolni a nézőt. Megvalósításban nagy szakadék feszül a két darab között, de egy markáns kézjegyű direktorral a Wild Card is sokkal érdekesebb, értékesebb alkotás lehetett volna. Amiben nem okoz csalódást West műve, az az akciójelenetek minősége: bár kifejezetten kevés bunyó van, azok legalább szépen koreografáltak és jól felépítettek.

A film egyébként remake, 1986-ban Burt Reynolds testőrködött Vegasban. A majd harminc évvel ezelőtti darab sem sikerült túl fényesen, most sem más a helyzet. Bár Statham hozzá a szokásosat, a Wild Card feledhető, felületes darab lett, ami inkább hasonlít egy sorozat sokadik részére, mint egy mozifilmre. Én ezt egyébként őszintén sajnálom, mert a potenciál ott van az alapanyagban. Újabb három évtized múlva egy friss feldolgozás talán majd ki is aknázza a forgatókönyvben rejlő lehetőségeket. Addig tessék türelmesen várni!

5/10