A skandináv filmgyártás lassan, de biztosan kezd bekúszni a világ elit szűk körébe, hisz az északról érkezett filmek legtöbbje nem csupán profi külcsínnel és hangulattal van felruházva, de a hamisíthatatlan skandináv íz is ott honol mindegyik mozgókép jelenetei mögött. Az Éjsötét játszma című alkotás azonban több szempontból is egyedinek minősíthető, hisz a már „megszokott” krimi elemek helyett sokkal inkább a gengszterfilmek paneleiből építkezik, az összkép pedig leginkább egy trendi hollywoodi történetre emlékezteti a nézőt. Annak minden pozitív és negatív velejárójával.

Stebbi (Þór Kristjánsson) egy átbulizott éjszaka során óriási galibába kerül: illuminált állapotban verekedésbe keveredik, amely miatt nem csupán egy éjszakát kell a zárkában töltenie, de busás pénzbüntetésre és esetleges letöltendőre is számíthat. Látszólagos mázlijára összefut egykori barátjával, Tótival (Jóhannes Haukur Jóhannesson), aki egy szívességért cserébe egy profi ügyvéd segítségét ajánlja a gondban lévő férfinak. Stebbi azonban nem is sejti, hogy a szívesség végrehajtásával az izlandi drogalvilág kötelékeibe kerül.

Ahogyan azt a felvezetőben is említettem, az Éjsötét játszma a mostanság igen divatos gengszterpanelekből építkezik: drogok, nők, sportkocsik, lassított jelenetek és állandó narráció. Oskar Thor Axelsson elkövethette volna azt a kézenfekvő hibát, hogy a meglévő receptet követi, azonban az izlandi elsőfilmes direktor, és a forgatókönyvet jegyző Stefán Máni továbbgondolt az egyszerű sablonokon, ezzel megalkotva egy kvázi felemelkedés-történetet. A gond azonban pont a történet ezen részén rejlik: a karakterek ugyan kidolgozottak, és az egymáshoz való viszonyuk is szépen van felrajzolva, a történet alakulása az izgalmak ellenére is kusza és kiszámíthatatlan, a szó rosszabbik értelmében. Hiszen a cselekmény utolsó 25-30 percében túl sok eseményt próbáltak belesűríteni, így egyik fordulat vagy történeti elem sem tud túl nagy súllyal rendelkezni.

Ebből adódóan az Éjsötét játszma csak egy megfelelően jó alkotás lett, amely végig feszes tempót diktál, fenntartja a feszültséget és próbálja lassacskán adagolni a történetet, azonban egy bizonyos ponton félresiklik a cselekmény, és a történet elvész addigi fényében pompázni. Az igazán fájó dolog csupán az, hogy az alapanyagok adottak voltak egy már-már tökéletes gengszterfilm megalkotásához – a színészek végig meggyőzőek, az izlandi zenék szépen festik meg a hangulatot, az északi táj atmoszférája pedig valóban magával ragadó.

Azonban egy apró puzzle mégis hiányzik a kirakósból, és ebből adódóan a film nem tud igazán maradandó vagy meghatározó élménnyé válni, csupán egy jó adag éjfekete gengszterorgia, amely a stílus rajongóit valószínűleg bősz tapsolásra készteti majd, azonban a valódi filmélményre vágyók testes hiányérzettel állnak majd fel a képernyők elől, és ezen még a valóban elegáns befejezés sem sokat segít. Ha Oskar Thor Axelsson és Stefán Máni rutinosabb filmes duót alkotna, valószínűleg a film nem csúszott volna el egy ilyen méretes banánhéjon, ugyanakkor akik egy kis új ízre vágynak a gengszterfilmek tengerében, azok mindenképp tegyenek az alkotással egy próbát.

7/10