Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!

Ki ne hallott volna már Atlantisz meséjéről, az elsüllyedt városról? Platónhoz hasonlóan Jonathan Swift is megálmodott egy utópisztikus világot. Amíg görög filozófus a politika szerelmese volt, emiatt egy ilyennemű utópiát vetett papírra, az ír nemzetiségű író ezzel ellentétben egy felhőbe burkolózó repülő szigetet álmodott meg a Gulliver utazásaiban. Ez a látomás Miyazakit is megihlette, nem véletlenül, hiszen köztudottan a repülés megszállottja. Így született meg a Castle in the Sky, amiben a japán mester Swift írásának ezen pontját gondolta tovább.

Sheeta egy árva kislány, akit a medálja miatt nem csak a kalózok, de a katonaság is üldöz. Amikor a kalózok ismét az életére törnek, akkor esik meg, hogy kizuhan a léghajóból. A hajóra pedig katonák tuszkolták fel, miután elrabolták a családi birtokról. Sheetát a különleges családi hagyatéka menti meg a halálos zuhanástól, mint kiderül, varázserővel bír.  A kishölgy pedig pont ahhoz a bányához pottyan le az égből, ahol az ifjú Pazu dolgozik és elkapja a lebegő lányt…

A Nauszikával való erős bemutatkozása és a Ghibli megalapítása után Miyazaki a soron következő filmjében nyugodt szívvel kiélhette a repülőgépek és a repülés után érzett imádatát. Ennek a rajongásnak a gyümölcse lett ez az alkotás. Nem csoda hát, hogy már az első pillanattól jelen van ez a tipikusan Miyazakis elem, és mindez egészen az utolsó percig velünk is marad. Ez egyszerre áldás és átok. Áldás, mert rengeteg gyönyörű ehhez kapcsolódó képsort csodálhatunk meg, és átok, mert ezért cserébe a mű az utolsó harmadáig nem is koncentrál az üzenetére, ráadásul a közepe felé emiatt egy kissé le is ül. Ez a lendületvesztés pedig ahhoz képest egy lassulás, hogy a sztori már alapból egy megfontoltabb ütemben halad és egy elnyújtott expozícióval operál.

És ha már szóba került az animáció, fussuk le a már ehhez kapcsolódó megszokott köröket, mielőtt a konkrétabb elemzésre terelődne a szó. A rendezés és a forgatókönyv megint csak zseniális, a párbeszédek is rendben vannak. A humor, habár itt kevésbé erősen van jelen, mint más Ghiblikben, szintén hozza a kellő hatást. Miyazaki ebben a filmjében ezt az elemet főként arra használja, hogy a némileg melankolikusabb hangulatot oldja (ez a is inkább a felnőtteknek szól). Joe Hisaishit pedig megfeddtem egy picit a Kiki miatt, de most megint csak dicsérni tudom. Itt ismét kitett magáért az úr. A design a már említett repcsis elemek mellett összességében kissé sci-fis beütést kapott. Ha más Miyazaki-Ghibli alkotáshoz kellene mérnem, talán a Vándorló palotához és a Chihiróhoz hasonlít a leginkább.

A sci-fis érzet pedig abból származik, hogy Miyazaki a történetbe sok futurisztikus összetevőt is beépített (Laputa elfeledett technológiái). Érdekes, hogy Miyazaki az esztétikai oldalát az alkotásainak szinte egyből tökéletesre tudta csiszolni, már a Nauszikában is parádésra sikeredett ez a komponens. Azonban a filozófiai rész még a Laputában is valamilyen szinten kezdetlegesnek és kiforratlannak érződik. Ez a része a dolognak a Totorótól fogva érte el a mesteri szintet. A mondanivaló szempontjából ez a tény ott bukik ki, hogy a természet és az technológia csatározásáról és az emberi kapzsiságról szóló üzenete a mű utolsó harmadáig nem kerül elő. És végül, amikor feltűnik, akkor is valamicskét felszínes és egyszerű marad. Ez az egysíkúság a szereplők kidolgozottságában is részben jelen van. Nem teljesen lehet őket beskatulyázni, de eléggé Disney-szerűre és klisésre sikeredtek.

Mindent összevetve tehát az Égi palota egy megvalósítás szempontjából tökéletes, ámde tartalmilag még kezdetleges alkotás. Ha reális várakozásokkal ülünk le elé, nem fogunk csalódni benne, hiszen még mindig egy zseniális darab, de ne tegyük neki olyan magasra a lécet, amekkorát mondjuk a Mononoke ugrott.

8,5/10