Új év, új rovat, amely azért jött létre, hogy a filmkészítés egy újabban eléggé elhanyagolt aspektusát, a forgatókönyvírást hozza előtérbe. A szkriptek minimális hányada találja meg az utat ahhoz, hogy a nagy vásznon kössön ki, arról nem is beszélve, hogy ezek az alkotások nem mindig a legjobbak közül kerültek ki. Éppen ezért ez a hetente visszatérő rovat a legérdekesebb amatőr vagy soha le nem forgatott (szép magyar kifejezéssel "unproduced") forgatókönyvekből fog szemezgetni, és felhívni rájuk a figyelmet. De néha már létező mozgóképes alkotások írott verzióiból is szemezgetek, annak reményében, hogy ezen keresztül ti és én is jobban megértjük ezeket a filmeket. Ez a helyzet nyitódarabom esetében is, habár Jonathan Nolan alkotásáról gyakorlatilag a legkevésbé sem lehet elmondani, hogy megvalósult volna a filmvásznon.

Az Interstellar most nagyító alá kerülő verzióját a szerző még 2008-ban vetette papírra, amikor még úgy nézett ki, hogy Steven Spielberg forgathat belőle filmet. Aztán 2012-ben jött a testvére, és alaposan szétbaszta átírta az eredeti forgatókönyvet. Éppen ezért ezt a szkriptet nem csak a megszállottaknak érdemes elolvasniuk, akik egy-egy megváltoztatott párbeszédért, kihagyott jelenetért is nekivágnak egy 120 oldalas műnek, ugyanis ez esetben az első felvonás után szinte teljesen más történet rajzolódik ki előttünk, mint amilyen a mozivásznon láthattunk.

(Az írás spoileres, ezúttal nemcsak a forgatókönyvre, hanem a filmre nézve is.)

[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE.]

Nem lenne túlzás azt mondanom, hogy Jonathan Nolan munkája már az első fél oldalon többet mutat, mint a filmverzió, ugyanis a forgatókönyv nyitójelenetében azt látjuk, ahogy egy neutroncsillag belezuhan egy fekete lyukba. Ez az első (de messze nem az utolsó) alkalom, amikor egy olyan momentum jön szembe, amely foghatót filmen még nem igen láttunk. Például nézzük csak meg, hogyan képzeli el írónk a drón üldözését:

Talán ebből is látható, hogy mennyire fantáziátlan Christopher Nolan: pont ezek az apróságok azok, amelyek egy szimpla üldözést maradandóvá tudnának tenni. (Persze valószínűleg egy néhány másodperces snittért senki nem építene fel egy ekkora díszletet, de alapvetően pont ez az, ami a klasszikusokat megkülönbözteti az összes többi filmtől.) De például semmivel nem került volna többe a magát a féreglyukba bejhatogató Endurance-et megjeleníteni, amely így szintén egy emlékezetes pillanata lehetett volna a műnek.

Az első felvonás egyébként hamar felveszi ugyanazt a vonalat, amit az elkészült műben is láthattunk, a párbeszédek gyakran szó szerint visszaköszönnek. A legfontosabb eltérés minden bizonnyal az, hogy az igencsak átlátszóan és bután megvalósított gravitációs anomália kimarad, ehelyett Cooper egy űrszondát talál (ez bolondítja meg a kombájnjait), majd ennek útmutatását követve találn rá a NASA-ra. Itt kell még felhívnom a figyelmet egy fontos apróságra: a könyv nagy hangsúlyt helyez arra, hogy Cooper mérnök, aki bármit meg tud szerelni (ezért van itt sokkal több értelme a drón elfogásának), és nincs is űrhajós múltja. A mérnöki tudását demonstrálva veszi rá a NASA-t, hogy felküldjék az űrbe, így pedig szintén iszonyúan bugyuta "Nem találtunk sehol" szöveget is megspórolta az ifjabbik Nolan.

Aki már itt elkezdi építeni a mű elsődleges konfliktusát: a biológus Brand nincs igazán meggyőzve arról, hogy Cooper hasznára válhat a missziónak, azonban a küldetés vezetője (aki itt bizarr módon az egyik robot, CASE) ragaszkodik hozzá. Ez a folyamatos szembenállás, csipkelődés végigkíséri a cselekményt, és bár talán nem a legeredetibb megoldás, kétségkívül többet nyújt, mint a film sótlan műkonfliktusai. Ha már robotok: CASE és TARS sokkal inkább emlékeztetnek az Alien-univerzum kiismerhetetlen, mindig egy lépéssel az emberek előtt járó karaktereire, mint comic relief szereplőkre. Ennek talán legjobb példája, hogy a végül Matt Damon szájába adott szavakat CASE mondja el az Endurance startja után, és őszintén szólva az ő szájából ez sokkal természetesebben is illeszkednek a történetbe.

Nolan a második felvonásra egy remek thrillert ír, amelyben talán túlságosan is sok az ismerős elem (hirtelen életre kelő idegen flóra, gonosz robotok), a legpazarabb kreatív megoldásokat is itt lövi el. A jég alatti dzsungel, a megfordított gravitáció, a bolygóról való menekülés képsorai üvöltenek azért, hogy a mozivásznon lássuk őket (mi pedig üvölthetünk, hogy végül nem jutottak el odáig). Ez a szakasz a forgatókönyvben egy olyan pazar sci-fi élmény, amelyből tényleg csak egy adatik meg egy évtizedben.

Ezután a nagy finálé már szükségszerűen le is ül, már csak azért is, mert a második féregjárat után Nolan fájdalmas tétlenségre kárhoztatja a karaktereit. Itt kapjuk meg azt az érzelmes jelenetet, amit a filmben már sokkal hamarabb ellőttek, orbitális kliséként főszereplőink szexelnek is egy jót, de semmittevés érzése elég erősen áthatja ezt a szakaszt. Utána viszont éppen ellenkezőleg történik minden: a deus ex machinaként érkező megoldás, a Doyle és Cooper közé kapkodva épített konfliktus kifejezetten erőltetettek, itt igazán csak az okosan érkező filmvégi fordulatot lehet értékelni. Eleve az is furcsa volt, hogy ez esetben tulajdonképpen Doyle az, aki minden áron vissza szeretne jutni a gyerekeihez, amely csak aláhúzza azt a visszatérő motívumot, hogy Cooper kifejezetten racionálisan áll ezekhez a kérdésekhez.

Így aztán nem hogy elmarad a film bántó szentimentalizmusa, de a befejezés kevés érzelmes pillanatából hiányzik az igazi erő. Hozzáteszem, ez végső soron lekerekítése annak, hogy Jonathan Nolan még nem a szeretet mindenható hatalmához, hanem az emberiség végtelen tudás- és felfedezővágyához írt ódát, ezt többször is megerősítve a dialógusokban.

Amelyekbe valószínűleg sokkal több mélységet lehetett volna vinni, mint elfért volna egy kicsivel több karakterdráma is a műben, egy összefogottabb és tempósabb harmadik felvonásról nem is beszélve, azonban a nagy egészet nézve ebből a szkriptből könnyű lett volna egy sci-fi klasszikust készíteni. Ehhez képest Christopher Nolan nem csinált mást, mint kihúzta, ami nem tetszett neki, majd teljesen logikátlan, légből kapott és ügyetlen megoldásokkal töltötte ki ezeket a lyukakat. Úgyhogy ha valami nem tetszett a Csillagok közöttben, ez a könyv neked kötelező darab!