A mindenség elmélete után egy kissé megijedtem, hogy az idei Oscar-szezon nem fog elegendő alapanyagot nyújtani az életrajzi filmek iránt érzett mérhetetlen gyűlöletem táplálásához, de szerencsére jött a Foxcatcher, és megtette nekem ezt a szívességet. Bennett Miller filmje soha nem készülhetett volna el, ha alkotói nem azzal a bizonyossággal vágnak bele, hogy néhány díjat mindenképpen nyerni fog, és ez a végeredményre is alaposan rányomta a bélyegét.

Mark és Dave Schultz (Channing Tatum, Mark Ruffalo) az 1984-es olimpia aranyérmesei birkózásban, azonban ezt a világ csak aprópénzzel és egy lepukkant edzőteremmel honorálja. Éppen ezért amikor Markot megkörnyékezi a milliomos John du Pont (Steve Carrell), ő örömmel költözik be az összes elképzelhető luxusfelszereltséggel rendelkező birtokra, hogy sportteljesítményével a Foxcatcher hírnevét öregbítse. A probléma csak az, hogy magának du Pontnak a Foxcatcher sikerénél sokkal fontosabb saját komplexusainak kielégítése, így a profi munkát hamarosan az ő egojának simogatása váltja fel.

Aki tesz egy kísérletet ezzel a filmmel, készüljön fel rá, hogy kínkeserves 129 perc vár rá. A Foxcatcherben ugyanis nem történik semmi, feleslegesnél feleslegesebb jelenetek sorjáznak benne egymás után, azok is a lehető legtovább elnyújtva. Az írók képtelenek voltak bármilyen gondolatot is megragadni ebből az esetből, a karaktereket alig tudják árnyalni, ráadásul a mű hangsúlyait is borzasztóan eltévesztik. A három szereplőnek pont a legfontosabb motivációit és kapcsolatuk leglényegesebb fordulópontjait rendezik le félperces jelenetekben, miközben teljesen érdektelen momentumokat nézhetünk hosszú percekig. Így nem is az az igazán idegesítő, hogy egy kifejezetten unalmas és semmiről nem szóló film lett a Foxcatcherből, hanem, hogy ez nem lett volna szükségszerű.

Nehéz elhinni, hogy a Pénzcsináló rendezője ennyivel lejjebb adott a szintből, azonban ha azt nézzük, hogy Steve Zaillian helyett két olyan ember írta a forgatókönyvet, aki minden ilyen jellegű tevékenységtől el kéne tiltani a jövőben, akkor máris látszik, hogy a végeredmény messze nem Miller sara. Ő ugyanis fáradhatatlanul küzd azért, hogy valamit építsen a nagy semmiből, színészeiből messze kihozza a maximumot (Steve Carrell tényleg megérdemli a jelölését, de Ruffalo és Tatum is kifogástalanul alakít), és neki köszönhetően van néhány valóban erős jelenete is a műnek. Sőt, eszközeivel rendre igyekszik mindazt elmondani, ami a szkriptből kimaradt, így a legtöbbet ebben az alkotásban pont azok a pillanatok mondanak, amikor senki nem szól egy szót sem. Ettől függetlenül csodát ő sem tud tenni, és végül megbukik azzal a feladattal, hogy épkézláb filmet kerekítsen a Foxcatcherből.

A legtöbb filmben megvan az a tisztesség, hogy amennyiben csak egy újságcikknyi alapanyaguk van, nem kínoznak tovább minket másfél óránál, azonban ez a produkció annyira nincs tisztában a saját korlátaival, hogy két órán át gyötri a szerencsétlen nézőt. És őszintén szólva Carrell vagy Ruffalo alakítása vagy Miller egy-két hatásos jelenete sem tesz annyit hozzá az élményhez, hogy ezt jelentősen feledtetni tudja.

5,5/10