A mindenség elmélete után egy kissé megijedtem, hogy az idei Oscar-szezon nem fog elegendő alapanyagot nyújtani az életrajzi filmek iránt érzett mérhetetlen gyűlöletem táplálásához, de szerencsére jött a Foxcatcher, és megtette nekem ezt a szívességet. Bennett Miller filmje soha nem készülhetett volna el, ha alkotói nem azzal a bizonyossággal vágnak bele, hogy néhány díjat mindenképpen nyerni fog, és ez a végeredményre is alaposan rányomta a bélyegét.
Mark és Dave Schultz (Channing Tatum, Mark Ruffalo) az 1984-es olimpia aranyérmesei birkózásban, azonban ezt a világ csak aprópénzzel és egy lepukkant edzőteremmel honorálja. Éppen ezért amikor Markot megkörnyékezi a milliomos John du Pont (Steve Carrell), ő örömmel költözik be az összes elképzelhető luxusfelszereltséggel rendelkező birtokra, hogy sportteljesítményével a Foxcatcher hírnevét öregbítse. A probléma csak az, hogy magának du Pontnak a Foxcatcher sikerénél sokkal fontosabb saját komplexusainak kielégítése, így a profi munkát hamarosan az ő egojának simogatása váltja fel.

Nehéz elhinni, hogy a Pénzcsináló rendezője ennyivel lejjebb adott a szintből, azonban ha azt nézzük, hogy Steve Zaillian helyett két olyan ember írta a forgatókönyvet, aki minden ilyen jellegű tevékenységtől el kéne tiltani a jövőben, akkor máris látszik, hogy a végeredmény messze nem Miller sara. Ő ugyanis fáradhatatlanul küzd azért, hogy valamit építsen a nagy semmiből, színészeiből messze kihozza a maximumot (Steve Carrell tényleg megérdemli a jelölését, de Ruffalo és Tatum is kifogástalanul alakít), és neki köszönhetően van néhány valóban erős jelenete is a műnek. Sőt, eszközeivel rendre igyekszik mindazt elmondani, ami a szkriptből kimaradt, így a legtöbbet ebben az alkotásban pont azok a pillanatok mondanak, amikor senki nem szól egy szót sem. Ettől függetlenül csodát ő sem tud tenni, és végül megbukik azzal a feladattal, hogy épkézláb filmet kerekítsen a Foxcatcherből.
A legtöbb filmben megvan az a tisztesség, hogy amennyiben csak egy újságcikknyi alapanyaguk van, nem kínoznak tovább minket másfél óránál, azonban ez a produkció annyira nincs tisztában a saját korlátaival, hogy két órán át gyötri a szerencsétlen nézőt. És őszintén szólva Carrell vagy Ruffalo alakítása vagy Miller egy-két hatásos jelenete sem tesz annyit hozzá az élményhez, hogy ezt jelentősen feledtetni tudja.
5,5/10