„Béláim az Úrban”

Oszlassunk el gyorsan néhány tévhitet. A Legényanya nem vígjáték, hanem politikai szatíra! Nagyon sokakat megtévesztenek a kezdő képsorok és a mára már szállóigévé váló, a köznyelvbe is beégett beszólások. Bár 1989 – ben, a rendszerváltás évében mutatták be és áthatja ennek a légköre, nem csak és kizárólag a szocializmus görbe tükre, ennél sokkal nagyívűbb. Rólunk, magyarokról szól és bizony Bélám ne csodálkozz, ha egy – egy jelenetben, vagy mondatban magadra ismersz, és akkor sem, ha ez nem tölt el kellemes érzéssel.

Történt ugyanis egyszer Rátóton, ahol mindenkit Bélának hívtak, a tanácselnök után szabadon; hogy Rozi, kisfiának a Józsi nevet adta, nem kis gondot okozva ezzel apjának és az egész falunak. Józsi felcseperedett, ám mindig kilógott a sorból és a lányok sem érdekelték különösebben. Azonban, mikor Rozi imái meghallgatásra találtak és összejött Ágikával, mit ad Isten, Józsi lett terhes, ezzel már – már leküzdhetetlen feladat elé állítva a falu apraját – nagyját.

Bár a nyitás és az első fél óra gegjei valóban egy fergeteges vígjáték ígéretével kecsegtetnek, a humor később szinte teljesen eltűnik. Népmesei a narratíva, ami nagyon jól áll a filmnek és a mondanivalónak egyaránt. Mintha egy olyan egész estés Magyar népmesék epizódot néznénk, ami felnőtteknek szól, nyakon öntve egy jó adag szürreális hangulattal. Erre ráerősít a fekete – fehér látványvilág és az időbeli gyorsítások, amik kezdetben a komikumot szolgálják, ám ahogy haladunk az időben leveti magáról azt. Szinte tökéletesen sikerült vászonra álmodni Schwajda György regényét és a benne található laza szálakkal kapcsolódó történeteket egybe gyúrni, kerek egészként a nézők elé tárni.

Ahhoz képest, hogy Garas Dezső első (és egyben utolsó) rendezésről beszélünk, a végterméken nyoma sincs ennek. Magabiztos rutinosság hatja át a produkciót. A direktor öreg filmesekre jellemző módon tartja egyben a szálakat. Tudja, mit akar elmesélni és azt is, hogy milyen eszközökkel tudja elérni a kívánt hatást. Ezt nem kellene külön kiemelni, hiszen elvárt alap, de nagyon sok honi „rendező” ihletet meríthetne ebből a filmből! Magyar műveknél egyáltalán nem megszokott kamera beállításokon gyönyörködhetünk, legyen szó akár nagytotálokról vagy párbeszédekről (Tanácselnök és a pap beszélgetése). A folyton váltogató perspektíva ad egy fajta plusz dinamikát az amúgy sem lagymatag sztorihoz.

Abban az időben készült, amikor még igazi színjátszás folyt kis hazánkban. Eperjes Károly lubickol Józsi szerepében, de külön öröm nézni egykori színész óriásaink maníroktól mentes játékát is. 

Garas Dezső fekete – fehérben forgatott mesterműve az a fajta alkotás, amin először könnyesre neveted magad, aztán ahogy felszárad, elkezd viszketni, beég a bőröd alá. Egy keserédes, gyászos tabló ez rendszerekről, kisemberekről, arról a világról, ahol élünk. A klasszikus magyar filmgyártás egyik utolsó ékköve.

9/10