Lassan megérkezik a mozikba Ridley Scott Exodusa, a sorozatosan érkező előzetesek hatására egyre többször jutott eszembe ifjabb éveimnek egyik nagy olvasmányélménye, Leon Uris azonos című regénye. 1960-ban film is készült a könyvből, amelyet természetesen láttam egykoron, de őszintén szólva csak Paul Newman nem megvetendő felsőtestére emlékeztem belőle, abban a jelenetben, amikor Daniel Craig-et megszégyenítő módon emelkedik ki a tengerből. Eljött az ideje az újrázásnak, kíváncsian álltam neki a több mint 3 órás film megtekintésének, de eléggé csalódott vagyok: lassan folydogáló cselekmény, unalmas dialógusok, meglepően kevés akció, nagyrészt közepes színészi játék jellemzi ezt a monumentális produkciót, amelyen bizony nyomot hagyott a bemutatója eltelt idő. Azért is volt fájó az élmény számomra,  mert a vaskos kötetet annak idején együltő helyemben olvastam el, annyira izgalmas volt, ennél sokkal többet vártam volna az alkotóktól.

Ciprus, 1948. A Palesztinába tartó zsidók egy táborban élnek, várva a jószerencsét, ami meg is érkezik egy Hagana-tiszt, Ari Ben Canaan (Paul Newman) személyében, aki egy vakmerő húzással feljuttatja őket egy hajóra, azonban a hatóságok megakadályozzák abban, hogy elhagyják a kikötőt, de nem kevés erőfeszítés után elindulhatnak új hazájukba. De a békés újrakezdés lehetetlen, mivel Izrael állam megalakulása után azonnal fegyveres harc tör ki a zsidók és az arabok között...

Leon Uris könyvének az volt az erőssége, hogy tökéletesen szórakoztató volt, ugyanakkor a történelmi háttérről - jelen esetben Izrael állam megalakulásának időszakáról - úgy szerezhetett mélyreható ismereteket az olvasó, hogy nem érezte magát iskolai órán. A szereplőknek szurkolt, és közben szinte észrevétlenül megértette a zsidó-palesztin ellentét gyökereit (azóta sem olvastam olyan zseniális leírást a Golan-fennsíkról, mint Urisnál). A filmnek viszont éppen ez a legnagyobb hibája: szájbarágósan, nem túl sziporkázó párbeszédek, monológok formájában mondja el a történelmet, a karakterek és főleg a látványos akciók háttérbe szorulnak. Több, mint 2 órát kell végigülnie a nézőnek, amíg végre beindulnak a tényleges akciók, felgyorsulnak az események, az utolsó fél óra kiválóan sikerült, de ez sajnos nem kárpótol bennünket a korábbiakért.

Természetesen figyelembe kell venni, hogy 1960-ban készült a film, az egy másik kor volt, és egy olyan érzékeny témához, mint a zsidó-palesztin kérdés, nagyon óvatosan közelítettek, és inkább a szerelmi szálra helyezték a hangsúlyt, de az arányokat nem sikerült megtalálni, túlságosan sematikusra szelídítették a könyvben nagyon is jól megírt karaktereket. Azzal, hogy Ari és Kitty románcára hegyezték ki a történetet, méltatlanul háttérbe szorultak az olyan érdekes eseményszálak, mint Ari apjának, és nagybátyjának konfliktusa (az előbbi az izraeli védelmi alakulat, a Hagana, az utóbbi pedig az Irgun, a terrorista akciókkal eredményeket elérni kívánt szervezet megalapítója), és a két fiatal, Karen és Dov Landau bimbózó szerelme. Nem sikerült gördülékeny forgatókönyvet írni, a párbeszédek nyögvenyelősek, időnként a technika sem volt az alkotókkal (konkrétan az árnyékban belóg a mikrofon egy-két jelenetben, ami nyilván nem tűnne fel, ha lekötné a nézőt a képen látott esemény), sokkal feszesebbnek kellett volna lennie a történetvezetésnek. Habár nem vagyunk emlékezetes jelenetek híján (az isteni Paul kiemelkedése a habokból, Ari nagybátyjának megszöktetése, az átkelés a hegyen a gyerekkel stb), de túl hosszú a film, és az érdektelen képsor, így önmagukban kevesek ahhoz, hogy maradandó élménnyé tegyék ezt a jobb sorsra érdemes alkotást.

A legnagyobb probléma az, hogy nem sikerült eldönteni, a romantikára, a drámára, vagy az akcióra helyezzék az egyensúlyt, így mindenből kapunk, csak nem olyan felosztásban, hogy egy szórakoztató, de tartalmas film legyen a végeredmény. Kevesebb romantika, erősebb dráma és több akció sokkal több lett volna. A karakterek is igen felszínesre sikeredtek. Ari afféle Bond-utánérzés lett, kizárólag Newman színészi rutinjának köszönhető, hogy sikerült élettel megtöltenie a karaktert, de ő is csak menteni tudta a menthetőt, főleg úgy, hogy a kamera a kelleténél többet mutatta premier plánban a legendás kék szemét, akkor is, ha éppen ezzel törték meg egy-egy jelenet dinamikáját. A sztárolás nem probléma, sőt alapvető kelléke a filmeknek, de ha túlzásba viszik, annak végső soron az alkotás és a néző látja a kárát. Kitty alakja szerencsére nem lett felületes, az viszont nem derül ki a történetből, hogy miért kedveli meg Karen-t annyira, hogy örökbe akarja fogadni, enélkül pedig nem igazán érthető, hogy miért adja fel a kényelmes életét Cipruson és kezd új életet Izraelben a lány kedvéért. Karen elveszetten tévelyeg a történetben, Dov Landau jellemfejlődését viszont nagyon jól sikerült bemutatni.

Paul Newman tökéletes választás volt a főszerepre, egyáltalán nem csak a szép kék szemeit villogtatta, Ari karakterének nagyon sok finomságát mutatta meg, nem az ő hibája, hogy nem tudta egymagában megmenteni a filmet. Eva Marie Saint alakítása korrekt, de nem kiemelkedő, a legnagyobb probléma az, hogy nem működött a kémia a két főszereplő között, nem igazán volt hihető az ő nagy szerelmük. Jil Haworth szép volt, Sal Mineo kellően szenvedélyes (olyannyira, hogy Oscar-díjra is jelölték), Lee J. Cobb és David Opatoshu a két fivér szerepében kiváló volt, kár, hogy nem kaptak több jelenetet, öröm volt nézni az alakításukat.

Otto Preminger-nek nem sikerült igazán ütős filmet letennie az asztalra, a nem könnyen felkeltett figyelmet nem tudta végig fenntartani. A börtönből történő szabadulásig méla unalom jellemzi az alkotást, utána azonban végre sikerül életet lehelni a történetbe, vagyis az alkotókban megvolt a potenciál, jobb forgatókönyvvel és dramaturgiával sokkal jobb film születhetett volna. A maga idejében így is nagy siker volt az alkotás, de mai szemmel nézve bizony erősen szembe tűnőek a hiányosságai. Összességében inkább a könyvet javaslom elolvasni, nem a filmet megnézni.

Látványos, de unalmas történelmi tabló, amelyet Paul Newman miatt érdemes egyszer megnézni!

6/10