Azt gondolná az ember, hogy annál könnyebb dolog nincs is, mint egy műfaj népszerű elemeit egymásra dobálva, néhány minimálisan eredeti gondolattal kiegészítve filmet készíteni. És valóban rengeteg példát is látni arra, hogy valaki néhány zsánerkliséből egy egészen kiváló produkciót hozzon össze (ld John Wick), viszont ha az illetőnek halvány fogalma sincs a filmkészítés alapvető elveiről, akkor a végeredmény borzasztóan csalódást keltő is lehet. Mint ez a produkció.
BJ (Logan Huffman) barátnője, Sue (Mackenzie Davis) és legjobb barátja , Bobby (Jeremy Allen White) egyetemre készül. Éppen ezért a srác úgy gondolja, hogy egy nagy búcsúbulival lepi meg őket, ehhez pedig főnöke széfjéből szerzi meg az anyagi támogatást. Csak hogy Giff (Mark Pellegrino) nem éppen az a figura, aki ezt szó nélkül hagyja, Bobby pedig buta módon magára vállalja haverja helyett a balhét. Azonban súlyos verés és egy golyó helyett a srácok munkát kapnak: Giff főnökét kell meglopniuk, hogy visszatérítsék neki a pénzt.
A Bad Turn Worse egy hagyományos neo-noir szeretne lenni, és ehhez minden adott is benne: a texasi világ sivársága, az ebből eredő fásult, depresszív hangulat remekül jelenik meg a néptelen helyszínektől kezdve a fakó színvilágig rengeteg elemben. Mintha az alkotók tökéletesen ismerték volna a zsáner összes jellegzetességét, és ezt tudatosan bele is akarták építeni filmjükbe. Azonban még ennek ellenére sem süthetem el azt a közhelyet, hogy egy lecke ügyes felmondása lenne a produkció, mert ebben konkrétan egészen borzalmas.
Ugyanis a fentiek annyira elnagyoltan működnek, mintha a forgatókönyvíró tényleg csak egy műfaji sablont töltögetett volna ki, nem túl nagy beleéléssel. Tulajdonképpen nincs olyan sora a műnek, amely ne lenne egyszerűen csak gyenge. Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogyan lehet két olyan karaktert egy párként megjeleníteni, akik egyébként egy értelmes mondatot nem tudnak váltani egymással, mindezt persze látványosan azért, hogy kényelmesen meg tudjanak ágyazni egy szerelmi háromszögnek. És amennyire béna az alkotás fókuszába állított romantikázás, legalább annyira erőltetetten löki bele a szkript szereplőinket a rablásba, ezek után pedig az sem lesz meglepő, hogy az oda vezető utat izzadságszagú fordulatok, mesterkélt jelenetek és még annál is erőltetettebb szövegek szegélyezik.
Ezen pedig még a színészek is csak rontani tudnak. Ugyanis a mű nagyrészt Mark Pellegrino görcsös magánszámaiból áll, aki ugyan a történeten nem tölt be valódi antagonista szerepet, de a rendezők minden bizonnyal elhitették vele, hogyha kellő átéléssel adja elő redneck létére egész cirkalmas monológjait, valami komolyabb díj is leeshet neki. De ő még a jobbik eset, ugyanis a többi szereplő hasonló próbálkozása már kis híján komikumba fullad. Így nézve pedig az is bocsánatos bűn, hogy a Bobbyt alakító fiatalember színészi repertoárja egyetlen arckifejezésben merül ki.
De hiba lenne itt bármit is a színészekre fogni, ugyanis ők tökéletesen illenek az összképbe. Mert ez a film nagyon szeretné elhinni magáról, hogy valami zseniálisat mutat éppen, csak éppen nincs mögötte az a teljesítmény, ami miatt erről mi is meggyőződhetnénk. Az alkotók technikailag kétségkívül értettek a filmkészítéshez, de nagyon messze voltak attól, hogy valóban megértsék egy film működését.
4/10
