Az angoloknak nemcsak a humoruk isteni, abban is nagyon jók, hogy szembe tudnak nézni a saját történelmük nem túl dicsőséges napjaival is. Lord Cardigan nevét meglepő módon a divat tette halhatatlanná. A krími háborúban (1854-1856 - az angolok meg akarták állítani az orosz terjeszkedést) ő volt a könnyűlovasság vezére, és mivel hősnek tartották, az angolok elkezdték viselni az általa hordott puha gyapjúból készült, elöl gombos pulóvert, és tiszteletből kardigánnak nevezték el a ruhadarabot. Egyébként nem volt hős (erre egy idő után az angolok is rájöttek), hanem egy üresfejű angol arisztokrata, aki azért vezethette csatába a könnyűlovasságot, mert egyszerűen megvásárolta a vezetői címet (a krími háború fiaskója után szüntették meg az angol hadseregben ezt a módszert). A balaklavai csatában a beásott orosz ágyúk torkába vezette lovasait (egyszerűen rosszul adták át neki a fővezér parancsát, és rossz ágyúk felé indultak el a lovasok, és mivel a lordnak eszébe sem jutott átgondolni a parancsot, ezért a 673 lovasból 195-en tértek vissza). A lovasroham elképesztően bátor, ugyanakkor elképesztően ostoba haditett volt. Ennek a történetnek állított nem kiváló, de méltó emléket Tony Richardson.

Nolan kapitány (David Hemmings) élénk szellemű, angol tiszt, kiváló lovas, akinek nagyon határozott elképzelései vannak arról, hogyan lehetne jól működtetni a hadsereget. Amilyen "szerencséje" van, éppen a nem túl eszes, maradi és szűklátókörű Lord Cardigan (Trevor Howard) lesz a parancsnoka. A nézeteltérések egyre durvábbak lesznek, azonban elkezdődik a krími háború, melynek során egyre nyilvánvalóbbá válik a hadsereg vezetőinek alkalmatlansága. Aztán felvirrad a balaklavai csata tragikus napja...

Tony Richardson nem kispályás rendező, az ő neve nekem garancia volt arra, hogy nem üres történelmi tablóhoz lesz szerencsém, és valóban, tényleg nem hiányzott a társadalomkritikai él a filmből, mégis megmaradt a hiányérzet, a karakterek nem kicsit felszínesek, a történet kissé töredezik, de a nem túl dicső csata látványos megidézése sok mindenért kárpótolja a nézőt. 

Jól indul a film, megismerjük Lord Cardigant, majd az angol hadsereg mindennapjait, az újoncok kiképzését, amely a maga nyers valójában mutatja meg, hogy milyen lelki terrort kellett átélnie a kezdő katonáknak, de azt is megtudjuk, miért volt a kor legszínvonalasabb alakulata a könnyűlovasság. Ahogyan azt is egyre jobban átlátjuk, hogy a haderő legnagyobb rákfenéje a saját vezérkara, a mindennapi élettől távol élő arisztokraták beszűkült gondolkodásmódja nem véletlenül háborítja fel az olyan szakmailag felkészült, jó stratégiai érzékkel bíró fiatal tisztet, mint Nolan kapitány. Naivan hisz abban, hogy változtathat a dolgokon, az ő élete valóban a hadsereg, az igazi mély érzelmek hozzá fűzik, olyannyira, hogy nagyon kegyetlenül bánik szeretőjével (aki egyébként a legjobb barátja felesége) tehát azért őt sem lehet igazán megkedvelni. Ahogyan a többi szereplő is egyre ellenszenvesebb, de Lord Cardigan mindenkin túltesz, buta és fennhéjazó természet, ráadásul a bujaság is a bűnei között szerepel (amelyet a rá jellemző katonás egyszerűséggel abszolvál az egyik altiszt kikapós nejével egy nem kicsit vicces jelenetben). Ahogyan szaporodnak az alkalmatlan főtisztek, úgy távolodunk attól, hogy a karakterek teljes mélységükben bemutatásra kerüljenek, túl sok lesz a szereplő, Nolan kapitány és őlordsága konfliktusa sajnos egyre inkább háttérbe szorul, a történet széttagozódik. De mielőtt még végképp elveszítenénk a fonalat, végre elkezdődik a csata, amely azon túl, hogy valóban látványos, briliánsan mutatja be, hogyan vezetett a vezetők alkalmatlansága a könnyűlovasság tragédiájához. Zseniálisak a képek, ahogyan Lord Cardigan belevezeti a halálba a fiait, ahogyan az oroszok először döbbenten nézik az öngyilkos alakulatot, azt hiszik ez valami vicc, de amikor rájönnek, hogy mégsem, elkezdenek tüzelni az ágyúkkal, és innentől kezdve a végkifejlet nem lehet kérdéses. Az a kép is beleég a retinánkba, amikor a csata végén a tisztek elkezdenek vitatkozni arról, hogy most akkor végülis ki veszítette el a könnyűlovasságot. De mindezek ellenére mégsem lesznek nevetségesek a katonák, a hazaszeretet és a halált megvető bátorság szép példáját mutatja meg a film, amelyből nem hiányzik a drámai mélység.

Kár, hogy a karakterekre nem fordítottak nagyobb figyelmet az alkotók, Lord Cardigan nagyon gonosz, aljas és nagyon egysíkú főgonosz, Nolan kapitány figurája rengeteg lehetőséget teremtett volna az alkotóknak, de sajnos nem éltek vele, így az ígéretes kezdet ellenére lassan, de biztosan ő is beleszürkül a többi szereplő tömegébe. A csata úgy jó, ahogy van, azonban az oda vezető út túlságosan nyögvenyelősre sikeredett, így a hiányérzet megmarad, összességében azonban elmondható, hogy nem vallott szégyent Tony Richardson, a könnyűlovasság tragédiáját jól, de közel sem kiválóan álmodta filmre.

John Gielgud alakítása kimagaslik a többiek közül, Lord Raglan egyáltalán nem szimpatikus figuráját sikerült megtöltenie élettel. David Hammings tisztességesen helyt áll, Vanessa Redgrave szép, azonban Trevor Howard elviszi a show-t, lubickol Lord Cardigan szerepében, öröm nézni a játékát.

Túl hosszú lett a film, mindenki jobban járt volna, ha a csata előtti részt megkurtítják és kicsit feszesebbre vágják, mert időnként bizony elkalandozik a figyelem, túl sok mindent akart megmutatni a rendező a korabeli Anglia életéből, kevesebb sokkal több lett volna. Az animáció viszont zseniális, és bár elsőre nagyon meglepő, de annyira korhűre sikeredett, hogy nem zavaró, sőt, maróan ironikus, kár, hogy a kreatív ötleteket nem alkalmazták az alkotás egészére vonatkozóan. Szép, bár időnként dögunalmas és túlbonyolított film, de érdemes megnézni, a csata pedig lenyűgözően jól sikerült.

Tony Richardson filmjének vannak hibái, de összességében méltó emléket állított az angol könnyülovasságnak!

7/10