Az internacionális drogcsempészet az illegális bizniszek egyik legjövedelmezőbb ága. Ezt hivatottak felszámolni a vámosok. Európa kapujánál, a Gibraltári-szorosnál, pedig a határőröknek valamivel több gondjuk van, mint kollegáknak itthon Letenyén. Ez a nemes cél vajon szentesítheti-e az eszközt, hogy kisemberek kiszolgáltatott helyzetét kihasználva spicliket faragunk belőlük, és vásárra vigyük a bőrüket némi információért? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat a „Gibraltár” című film.

Történetünk Marc Duvalról (Gilles Lellouche) szól, egy gibraltári francia bártulajdonosról, aki úszik az adósságban, és bármit megtenne családja jövőjének biztosításáért. Ekkor jelenik meg a színen Redjani Belimane (Tahar Rahim), a mindenre elszánt vámügynök, aki egy kecsegtető ajánlattal áll Marc elé, mégpedig, hogy szerezzen neki információkat a drogbalhékról pénzért cserébe. A szorult helyzetben lévő Marc elfogadja a munkát, majd elkezd egyre mélyebben és veszélyesebb befolyni a drogkereskedelembe.

Jó ajánlólevele volt a filmnek, hogy az írója, és az egyik főbb szereplője is A prófétából lett importálva, és még az előzetese is egy pörgős akciófilmet ígért. Ehhez képest elég nagyot csalódtam. A lagymatag felvezetés után folyamatosan bukkannak elő az újabbnál újabb karakterek, ami a végére már ott csúcsosodik ki, hogy kapunk egy hatalmas nagy káoszt, ahol csak sejteni tudjuk, hogy mégis mi történik. Ez főleg annak köszönhető, hogy van egy rakat egy jelenetes szereplő, akiről még csak az se derül ki, hogy kicsoda, vagy, hogy mi köze van bármihez.

A másik borzasztó dolog pedig a főszereplő. Gilles Lellouche valami pocsék. Az egész film során mélabús nyitott szájas kutyaszemeket mereszt. Akármi történik, ez az arc változatlan marad. Ezen túl még maga a karakter is borzasztó erőtlen. Annyi pozitívum szorult belé, hogy ő tényleg egy átlagember, nem pedig egy Liam/Denzel ex-szuperügynök. De ebből adódóan tűzpárbajokat se tud produkálni. Akkor legalább berakhattak volna annyit, hogy leleményes, vagy, hogy jó a meggyőző képessége, de nem. Ő annyit tud, hogy besúgó, de így mindenki besúgója. Amint szorult helyzetbe kerül, bármit elárul bárkinek, ami ugye aztán minden gengszter filmben tökéletes recept a túlélésre. Még csak nem is hajlik a status quora, gond nélkül kiad magából mindent, ami benne értékes. Fel nem tudom épp ésszel fogni mégis, hogyan ússza meg élve a mozi végét, de valami deux ex machinával mindig valahogy elengedik. Az is őrület, hogy a kiszivárgás miatt nyílt titok, hogy ő spicli, mégis minden maffiafőnök megbízik benne. Egyszerűen annyira üvölt a filmről, hogy az „Igaz történet alapján” azt jelenti, hogy a börtönben felkeresték ezt a fickót, és hordott nekik össze hetet-havat.

Ezen kívül még azt is borzasztóan sajnáltam, hogy nem használták ki a helyszínt. Azt, hogy mégis milyen maga ez a rendkívül kicsi Gibraltár. Gond nélkül játszódhatott volna Marseille-ben, vagy akárhol, úgy is mindig elugrottak Párizsba vagy más helyszínekre. A film pozitívumai leginkább abban merülnek ki, hogy valóban ügyeltek arra, hogy a főhős valóban hétköznapi legyen, és ne legyen járatos az akciófilmes klisékben. Külön tetszett az a jelenet, amikor többször kell próbálkoznia a lehallgatásnál, hogy kivehető legyen a szalagon az célszemélyek mondandója.

Összegezve a Gibraltár egy túlbonyolított, nem túl életszerű film, annak ellenére, hogy „Megtörtént eset alapján készült”.

5/10