"You trusted me, and I failed you." - Christopher Nolan
Ha Christopher Nolannek lett volna bátorsága, a fenti szavak nem a TDKR, hanem az Insterstellar végén hangzanak el, ugyanis pontosan ez történt: én bíztam benne, és ő cserbenhagyott. Annál jobban talán semmi sem mesél arról, mennyire maga mögött hagyta a rendező zseniális karakterisztikusságait, mint hogy az egyetlen meglepő fordulat az, hogy milyen gyenge lett a végeredmény. Mármint önmagához képest, de ez a legkevésbé sem vigasztaló.
A Föld haldoklik: az összes főbb gabonafélét kórokozók támadták meg, az emberiség életét porviharok keserítik, ennek nyomán pedig még a legnagyobb tudós is kénytelen farmernek állni. Ez a helyzet Cooperrel (Matthew McConaughey) is, aki azonban hirtelen egy hatalmas lehetőséget kap: egy expedíciót vezethet egy féreglyukon keresztül, új otthont keresve. Főhősünk vállalja a küldetést, annak ellenére, hogy magára kell hagynia gyerekeit, méghozzá könnyen lehet, hogy évtizedekre: a relativitás miatt gyerekei már felnőttek, de az is megeshet, hogy idősek vagy halottak lesznek, mire visszatér. Már ha egyáltalán visszatér.
Az Interstellar rengeteg vonásában a 70-es évek sci-fijét idézi. Persze, ha valakinek Kubrick az idolja, nehéz megállnia, hogy nem idézze meg lépten-nyomon például az Űrodüsszeiát. De az igazán fájdalmas az, hogy Nolan műve pontosan annyira nem úttörő, mintha a rendező tényleg valamikor 1970 táján, Kubrick klasszikusától elájulva és egy gyengébb Galatika-kiadásra elegendő ötlettel felvértezve állt volna neki filmet készíteni. Fantáziátlan világok, logika nélkül összemixelt tradicionális sci-fi elemek (ami ahhoz képest nem rossz, hogy egy elméleti fizikus ötletei alapján írták), mindez pedig egy nyolcadik osztályos fogalmazás naivitásával és bárgyúságával megspékelve. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a szereplők szájából kieső nagy mondatok emberiségről, szeretetről és társairól súlytalanul koppannak: papírvékonyságú karakterekkel nehéz érzelmes és komoly mondanivalóval rendelkező történetet írni, még akkor is, ha történetesen még a legkisebb szerepet is világsztárral játszat el az illető. Nem mintha például az Inception a súlyos és kidolgozott mellékkarakterek filmje lett volna, azonban amíg ott Cobb belső konfliktusa kárpótolt az akció kedvéért egyszerűsített mellékszereplőkért, az Interstellar csak egy felszínes és elcsépelt küzdelmet vázol fel főhősének.
Így aztán nem is csoda, hogy egy rövid időszakot leszámítva eléggé lapos az alkotás. De ennek nem csak ez az oka, ugyanis egyetlen történetszálra építve Nolannek esélye sincs a rá jellemző dinamikát és tempót összehozni. A mű pont akkor talál magára valamennyire, amikor végre sikerül egy második sztorivonalat is behozni, amit aztán rögtön le is nulláz, hogy ez csak látványosan időkitöltésnek kell. Ráadásul mindkét cselekményszál tele van műkonfliktusokkal és felszínes (de annál érzelgősebb) drámázással. És ha nem történik semmi a filmben, akkor könnyen megesik az is, hogy a történelem során először egy Nolan-mű fordulatai nem hogy sejthetők, de messziről látszanak.
Azonban van valami előnye is annak, hogy az eddig történetmesélői bravúrjaiból élő rendező most ezzel látványosan megbukik: eddig hiába kerestünk műveiben ikonikus momentumokat, maradandó vizuális megoldásokat (hiszen sokkal inkább a nagy egészen volt nála a hangsúly, mint a részleteken), ezzel szemben az Interstellarból két hátborzongatóan jó jelenetet is ki tudok emelni. Azonban noha ez a legélményszerűbb alkotása a direktornak, ezek a megoldások is kissé megkopott hatást keltenek: a néma csendből Hans Zimmer orgona-tuttijaiba átcsapó aláfestés, a világűr szépségét megkapó pazar beállítások vagy a szokás szerint a természetességre építő effektek a tavalyi Gravitáció után már nem tudnak olyan lenyűgözőek lenni, mint amilyennek nagy valószínűség szerint szánták őket.
Most már szinte humoros belegondolni, hogy eredetileg Spielbergnek szánták ezt a produkciót: a végeredmény ugyanis néhány erősebb pillanatát leszámítva pontosan olyan felszínes és szentimentálisan giccses, mint amilyet az egyre inkább gyengélkedő rendező összehozott volna belőle. Tulajdonképpen Nolan rendezett egy rá egyáltalán nem jellemző filmet: az erősségeit elhagyta és az eddigi gyengeségeiben remekelt. Ezzel pedig csak annyi a probléma, hogy ő sokkal több dologban volt kiemelkedő (idáig), mint amennyiben gyenge.
7/10
