A könyökünkön jönnek már ki a vámpírok, akik alapvetően kétfélék szoktak lenni (az Alkonyat sagát hagyjuk, a könyveket imádtam - pedig már nem vagyok tini - , de a filmváltozat a giccs maga, és egyébként is, a vega vámpírokat nézze aki akarja, nálam a vér a az élet!): vagy dögös csábítók, vagy Nosferatu klónjai kelletik magukat a filmvásznon különböző színvonalon. Azért van kivétel, a Murnau klasszikusa mellett született még a hangosfilm hajnalán egy zseniális feldolgozása a vámpírtémának, amelyből szinte teljesen hiányzik a vér, helyette viszont olyan tömény rettegést és technikai trükköket kapunk, amelyet garantáltan nem felejtünk el!

Egy, a földöntúli erők iránt erősen érdeklődő fiatalember, Allan Grey (Julian West) ezen a  végzetes estén egy baljós hangulatú szállodába téved. A frász jön rá, amikor hirtelen besétál a szobájába egy idősebb férfi, letesz az asztalára egy csomagot, melyre ráírja, hogy csak a halála után kinyitandó, majd kisétál. Emberünk természetesen amint túlteszi magát a sokkon, elindul a rejtély után, és hamarosan túlvilági események közepébe csöppen, melynek során többek között szembetalálja magát saját holttestével is...

Legendákat hallottam erről a filmről, melynek eredeti kópiái elvesztek az idők során, a 80-as években újították fel digitálisan a negatívok alapján, ezért nagyon kíváncsian vágtam bele a megtekintésébe, és csak annyit tudok mondani: életemben nem féltem még ennyire vámpíros történeten! Pedig csak pár csepp élőhalottat éltető nedű folyik el, vérszívás csak jelzésértékűen fordul elő, Drakula helyett a sötétség hercegéhez van szerencsénk, aki inkább hasonlít egy fehér hajú paphoz, mint Stoker klasszikusához. Vagyis a "szokásos" filmes klisék nem igazán vannak jelen a filmben, ellenben a zenével, az atmoszférateremtéssel és a technikai trükkökkel sokkal nagyobb hatást tud elérni, mint akármelyik klasszikus a műfajban.

Nem hétköznapi körülmények között forgott a film, amely nem lett pénzügyi értelemben vett siker, Dreyer-t pedig annyira megviselték az események, hogy ideg összeroppanással kellett kórházba szállítani. Az első hangosfilmje volt ez a rendezőnek, néhány mondat erejéig valóban beszélnek benne a szereplők, de a képsorok közötti feliratok inkább a némafilmes eszköztárra hajaznak, és a rendkívül kifejező zene is ennek a korszaknak a jellemzője. Továbbá főként amatőr színészek játszottak benne, a főszereplő például "civilben" arisztokrata volt, ő adott pénzt a filmhez, de a családja miatt nem a saját nevén szerepelt a stáblistán. Két profi előadóművész szerepelt csak az alkotásban, a sötétség hercegét alakító Maurice Schutz, valamint a vámpír által kárhozatra ítélt lányt, Léone-t alakító Sybille Schmitz. Nem véletlen, hogy az ő jeleneteik a legmaradandóbbak (ahogy Léone ránéz a testvérére immár vámpírlélekkel, attól a hideg kiráz bennünket, pedig nincs benne semmi trükk, a színészi játék volt ilyen erős!), de a többiek sem vallottak szégyent. A  forgatókönyv is változott menet közben, a fulladásos jelenetet helyben improvizálták az alkotók, amikor meglátták a forgatási helyszínt.

A technikai bravúrok teszik alapvetően zseniálissá a filmet, Dreyer bátran kísérletezett, őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan tudtak a 30-as évek elején olyan megoldást találni, amelyben hihetően mutatták be, ahogyan a lélek elhagyja a testet, illetve hogyan tették olyan áttetszővé a színészek alakját, hogy azt gondoljuk, szellemeket látunk, és akkor az árnyékokról nem is beszéltem. Sokáig lehetne sorolni a meghökkentően eredeti képsorokat (az én abszolút kedvencem az, amikor a koporsóból fényképezve látjuk az eseményeket), de igazából csak utólag kezdünk el a kivitelezésen morfondírozni, mert annyira magával ragad a történet, hogy nem erre figyelünk a film megtekintése közben. Már a nyitókép olyan baljós (az az ember a kaszával, aki megkongatja a lélekharangot, kifejezőbb, mintha többoldalas szöveget mondtak volna a színészek), hogy azonnal tudjuk, ez az éjszaka nagyon hosszú és végzetes lesz! Egyetlen pillanatra sem enyhül a feszültség, tömény rettegésben telik el a másfél óra, egyáltalán nem tűnik fel, hogy milyen régi filmről van szó. A technikán túl a forgatókönyv is kiválóan sikerült, erős karakterek jelennek meg a filmben, amelyben semmi újat nem tudunk meg a vámpírokról, de annál többet arról, hogy milyen zsigeri félelmet tudnak kelteni az éjszaka teremtményei.

Julian West kiváló, főként azért, mert nem játssza túl a szerepét, ő egy kívülálló, akinek a szemével látjuk a történetet, nem ő a legdominánsabb alak, dacára annak, hogy őt látjuk a legtöbbet a filmben. Maurice Schutz csak néhány jelenetben tűnik fel, de akkor olyan erővel, hogy csak rá emlékszünk. Sybille Schmitz elvileg szintén csak mellékszerepet játszik, de az alakítása a második legerősebb.  A doktort játszó Jan Hieronimko élete egyetlen filmszerepében emlékezetes alakítást nyújt, Rena Mandel bájosan felejthető.

Nagyon sok vámpírfilmet láttam, de egyetlen sem tett rám ekkora hatást, megbabonázva néztem a fekete-fehér képsorokat, szomorú, hogy ilyen kevés szó esik erről a kiváló alkotásról, amely Dreyer tehetségének, kreativitásának, illetve Rudolph Maté technikai tudásának köszönhetően sikeredett ilyen felejthetetlenre. A mai középszerű mozik tengerében hatalmas öröm ilyen gyöngyszemet nézni!

Zseniális alkotás, technikai stílusbravúr, kötelező darab!

10/10