Tony Scott soha nem arról volt híres, hogy szereti túlbonyolítani a filmjeit vagy túlságosan megterhelni velük nézője agyát. Ebből a sorból a Man on Fire lógott ki valamennyire felfelé, de a rendező életműve ilyen szempontból páratlanul egységes képet mutat. Az egységsugarú alkotásai közül pedig az egyik legkiemelkedőbb egyértelműen ez a tengeralattjárós thriller, szűk 20 évvel ezelőttről.

Oroszországban polgárháború tört ki, ami villámgyorsan nemzetközi üggyé válik, amikor a lázadók egy része elfoglal egy bázist és így a hatalmába kerít néhány interkontinentális rakétát. A csapástól rettegő amerikai hadvezetés egy atom-tengeralattjárót vezényel a helyszínre, rajta a rutinos Ramsey kapitánnyal (Gene Hackman), valamint új első tisztjével, Hunterrel (Denzel Washington). Azonban ahogy fokozódik a helyzet, a két tiszt között konfliktus alakul ki, majd egyre jobban el is mérgesedik: az egyszerű megoldásokban hívő kapitány nem gondolkodna sokat, mielőtt atomot dob az oroszokra, Hunter viszont meg akar bizonyosodni döntésük helyességéről - még akkor is, ha ezzel legénységének életét kockáztatja.

Tony Scott kifejezetten kedveli a szűkre szabott időlimiteket, szinte alig van filmje, ahol hőseinek a feladatukat ne kellene borzasztó sürgősen elvégezniük. Ez pedig most is nagy segítségére van, már csak azért is, mert a forgatókönyvben istenigazából semmi nagy dolog nem történik, azonban a sztori folyamatosan sorakoztatja a feszültebbnél feszültebb szituációkat. Alig van jelenet, ahol ne találnánk szemben magunkat valamilyen visszaszámlálással, Scott pedig pontosan tudja, hogy mennyire fontos kiaknáznia ezt egy olyan alkotásban, ahol a legfontosabb eseményeket rádióüzenetek vagy a szonár jelei adják tudtunkra. Így egyszerre mondható, hogy elképesztő tempót diktál, miközben nem kapkod el semmit: a dinamikus vágások, kameramozgások mellett minden vészhelyzetben az utolsó másodpercig fokozza az izgalmakat.

Hozzá kell tennem, ennek köszönhetően könnyű megjósolni ezeknek a jeleneteknek a végkimenetelét, az egész mű befejezésével egyetemben. Mert végső soron ez a film is egy nagy csavaroktól mentes, egyszerűen és világosan felépített szerkezettel rendelkezik, ahol a két főszereplő közötti jelenetek kizárólag a konfliktusukat támogatják, ahol egy-egy jó szóval már kitartó szövetségeseket lehet szerezni. Ilyen szemmel nézve pedig ugyan egy kellemesen sallangmentes élményt nyújt a produkció, de legalább annyira tetten lehet benne érni a Tony Scott-alkotások klasszikus vonását, azaz, hogy a látottak jó eséllyel semmilyen mélyebb nyomot nem fognak hagyni bennünk.

De hiába kiszámítható, hogy a visszaszámlálás vége előtt egy másodperccel, vagy a kritikus mélység felett 10 lábbal minden jóra fordul, ezek a megoldások működnek, és igen ritkán válnak csak erőltetetté. Márpedig Scottól senki nem is azt várja el, hogy maradandó klasszikusokat vagy átütő erejű moziélményeket rendezzen, hanem, hogy ilyen egyszerű (de nem lebutított) elemekkel szórakoztasson két órán keresztül. Ez pedig az egyik legjobban itt sikerült neki.

7,5/10