Az elnémultak című film olyan, mintha valaki kilúgozta volna a Démonok között című James Wan-alkotást, és a kíméletlen vegyi kezelés után visszamaradt matériát úgy rendezgette volna el, hogy a végtermék egy rettenetesen agyas mű látszatát keltse. Az okos horrorfilm illúziója azonban ez esetben egyáltalán nem sikerült tökéletesre.

A hetvenes években játszódó történet gyújtópontjában egy karizmatikus egyetemi professzor, Joseph Coupland (Jared Harris) alakja áll. A prof a zseniális/őrült tudósok jó szokása szerint egy úttörő kísérleten dolgozik. Jelen esetben ez azt takarja, hogy két diákja segítségével egy titokzatos, talán megszállott, talán beteg lányt (Olivia Cooke) vizsgálgat, aki körül rendre különleges természetfeletti jelenségek történnek. A kísérlet alapos dokumentálása érdekében egy érző lelkű kameraman, Brian McNeil (Sam Claflin) is felvételt nyer a csapatba. Természetesen a horrorfilmek hagyományainak megfelelően a tanulmány végül hátborzongató fordulatot vesz...

A bevezetőben említettem a Démonok közöttet, mint hivatkozási alapot. Mivel az a film sem nevezhető túl eredetinek, így az ahhoz való hasonlóság ('70-es évek világa, démoni megszállottság témaköre, "professzionális megközelítés a misztikus erők ellen", stiláris hasonlóságok, stb.) első körben fekete pontnak minősül, és a B kategóriába pozícionálja az alkotást - ezen még az sem változtat, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Az elnémultakat 2012-ben, tehát egy évvel a Démonok között előtt forgatták, csak éppen két évet dobozban pihent. James Wan filmje minden összelopkodott jellege miatt azért tudott működni, mert profin tálalta és maximálisan túlhajtotta a megidézett zsánerelemeket. Az elnémultak ezzel szemben azzal próbálkozik, hogy belengeti a műfaji kliséket, aztán mégsem él velük, vagy ha mégis, akkor a nézőre kikacsingatós módon, az elvárásokkal játszva teszi azt. Ez a megközelítés jól is elsülhetett volna, azonban a rendezői és forgatókönyvíró fantáziátlanság, valamint az alapos átgondoltság hiánya miatt sajnos csak kis hatásfokkal jött össze a bűvésztrükk.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, íme néhány példa:

Klasszikus horrorfordulatok végsőkig való odázása: nehéz spoiler nélkül erről szólni, de a lényeg az, hogy ebben a filmben szinte minden bekövetkezik, amire a sok horrort tapasztalt néző az alapszituációból számíthat, de csak egy csomó bizonytalankodás, egy helyben topogás, és tévút után, akkor, amikor már igazából nem is érdekli a fásult nézőt a dolog. Pőrén megfogalmazva a dramaturgia gyengesége erősen hazavágja a film nyújtotta potenciális élményt.

Tapsolás motívuma: emlékeztek még a tapsolós szellemre a Démonok közöttből? Na, az elnémultakban a tapsolás a kísérletet dokumentáló felvételek kezdetét és végét jelző "csapót" hivatott szimbolizálni, és egyfajta visszatérő motívumként jelenik meg a filmben. Ennek a tapsolós megoldásnak az oka egyrészt nincs megmagyarázva rendesen (ez a kisebbik gond, gondolom a kutatás büdzséjéből nem futotta rendes csapóra), másrészt nincs is jól kihasználva (ez a nagyobbik baj). A tapsolás-motívumnak köszönhetünk egy vérszegény ijesztgetést, és egy közepes, elég könnyen előrelátható végső poént. Ezt én édeskevésnek érzem ahhoz képest, hogy ez az erőltetett megoldás számtalanszor megjelenik a filmben.

Részben found footage jellegű megközelítés: az elnémultak a klasszikus horrorfilmes narratíva mellett kézikamerás felvételekkel is operál, ám valahogy egyik mesélési móddal sem tud igazán kiugró minőséget produkálni, mondhatni, kétféle kategóriában próbálkozva sem tud maradandót alkotni. A found footage jellegű felvételek színesítik ugyan a filmet, de nem képesek túllépni a hatásvadász, nem túl maradandó, a történet szempontjából jórészt mellőzhető részletek kategóriáján. A találtkamerás megközelítést erősíti az is, hogy Az elnémultak elméletileg valós eseményeket dolgoz fel (gyakorlatilag azonban - minő meglepetés - kitaláció az egész).

Zene: a Lucas Vidal eredeti filmzenéjére szintén az jellemző, hogy próbál új irányba haladni a sok kitaposott ösvény között, de az átgondoltság vagy az alkotói képzelőerő hiánya folytán képtelen jól kijátszani a kártyáit. Vannak hihetetlenül hatékony megoldásai (pl. a vonatkattogást idéző "zene" a kameraman kutatása alatt nagyon erős feszültségkeltő hatással bír), de legtöbbször csak karakter nélküli, hamar megunható zörejekből és sóhajokból áll a zenei hangsáv. A filmben többször használják a Slade együttes Cum on Feel the Noize című számát, ami tök jó nóta, és hozza is a retro hangulatot, de miután harmadjára játsszák be, a befogadó elkezd agyalni azon, hogy miért pont ezt a dalt erőltetik ennyire... de a miértre nincs logikus magyarázat. A film készítői egy újabb ziccert hagynak ki azzal, hogy nem tudják igazán kontextusba helyezni az általuk választott dalbetétet.

Azt hiszem a fenti példák jól bemutatják a film csalódást keltő mivoltát. John Pogue rendező az alkotás minden frontján belengeti egy viszonylag úttörő horrorfilm ígéretét, hogy aztán a szép reményekből semmit se váltson be. Ezt hívják úgy, hogy sokat akart a szarka, de nem bírta a farka...

Végeredményben a mozit nem mentik meg sem a korrekt színészi alakítások, sem az az egy-két nagyon erős jelenet (pl. a Krissi nevű fiatal szőke hölgy sokkoló fürdőzése), ami tényleg ütős benne. Az összképet lerontják a gyengén sikerült számítógépes effektek is - a fináléban megjelenő lángoknál kis túlzással én is jobbat rajzolok. Egy, a nagy múltú Hammer studió égisze alatt kijött filmtől ennél azért jóval többet vártam, ez bizony csalódás volt.

Ui.: a film címe meg egy vicc, iszonyat erőltetett a "magyarázata", már ha magyarázatnak lehet tekinteni egy, a történet szempontjából szinte lényegtelen, nyúlfarknyi szekvenciát.

5,5/10