Imádom, amikor rendezők többé vagy kevésbé önreflexív alkotásokat készítenek. Egyrészt mindig is érdekeltek az iparban dolgozók gondolatai, másrészt sokat elárul egy alkotóról, hogy saját magát vagy környezetét milyen frappánsan tudja belefűzni művébe (harmadrészt pedig így hihetetlenül modoros hasonlatokkal lehet megírni a kritikát). Jon Favreau a főzést és az ételeket tette meg hellyel-közzel a párhuzam tárgyának, de ez csak az egyik oldala A séfnek.
Adva van a saját maga által alakított Carl Casper rendező séf, aki egy menő stúdiónál étteremnél dolgozik (és nem mellesleg van egy 10 éves kisfia és egy dögös exfelesége). Éppen egy nagy napra készül, ugyanis este érkezik a szakma egyik legnevesebb kritikusa, aki egy rossz szavával karriereket tehet tönkre (mondjuk ezt a napot filmkritikusként még szeretném megérni), séfünk pedig mindenképpen szeretné lenyűgözni. Ezért rögtön konfliktusba is kerül a stúdiófőnökkel étteremtulajdonossal (Dustin Hoffmann), aki az emberek által megszokott és éppen ezért unalmas menüt szeretné erőltetni, míg főhősünk kreatív ételkölteményekkel tenne a kritikus kedvére. Ez a konfliktus egészen odáig fajul, hogy Carl kilép az étteremből, és elhatározza, megcsinálja a saját üzletét, méghozzá egy mozgó kajálda képében.
A metafora nagyjából egyértelmű: Favreau megunta, hogy folyton ugyanazt a szart fost hulladékot kell gyártania a nagy stúdióknak, ezért fogta magát, és csinált egy olyan filmet, amelyet igazán szeretni tudott. Ez a gondoskodás látszik is művén, az élettel teli mellékszereplőkön (+ az ütős Downey Jr. cameon), a pörgős dialógusokon és a megkapó hangulaton. A produkción nem érződik az az izzadságszagú nyomás, hogy feltétlenül valami olyat kell mutatnia, amelyre vagy nézők százmilliói, vagy a kritikusok kapják fel a fejüket.
És éppen ezért nem is mutat semmi olyat. A film ugyan a két órás játékidő során tulajdonképpen jól elszórakoztat, de önkéntelenül is azt kívánja az ember, hogy bárcsak lenne benne több humor, érdekesebb karakterek, nagyobb alakítások, komolyabb koncepció, bármi, ami egy kicsit is különlegessé tenné ezt a darabot. De A séf alig tud ilyesmivel szolgálni, az pedig egy néző nem tudja olyan könnyen átérezni, Favreau-nak mennyire lehetett szívügye ez a projekt.
Szóval A séf ugyan nem egy patinás étterem unalmas menüje, de nem is egy ételkülönlegesség, hanem inkább egy grillezett szendvics, amit Favreau egy furgonból osztogat nekünk. És lehet, hogy finom, tulajdonképpen el is veri az étvágyunkat, de ettől függetlenül mégiscsak egy szendvics és nem egy lenyűgöző vacsora. Viszont remélhetőleg a filmbeli eseményekhez hasonlóan ez is csak egy átvezető időszak valami nagyobb felé.
7,5/10
