A heist movie sem igazán az a műfaj, ahol alkotások tömkelegével kápráztatnak el minket mostanában, az Eredet és A tolvajok városa nagy sikerük ellenére is csak az utolsó szögeket verték be a zsáner koporsójába. Most pár évvel korábbra megyünk vissza, amikor megszületett az a mű, amely után talán forgatókönyvírók ezrei dobták a kukába készülő heist-projektjüket. De az Inside Man legyen akármennyire zseniális is, sajnos ettől még nem a legjobb a műfajában.
Egy reggel 4 festőnek álcázott bankrabló rohanja meg a Manhattan Trust Bank egyik fiókját. 50 embert túszul ejtve bezárkóznak az épületbe, ezzel pedig a meglehetősen ingatag munkahelyi helyzetben lévő Frazier nyomozóra (Denzel Washington) vár a feladat, hogy megoldja a szituációt. Azonban ez nem lesz olyan egyszerű: amellett, hogy a rablók vezetőjének (Clive Owen) céljai és motivációi is meglehetősen homályosak, mintha mindig egy lépéssel a rendőrök előtt járna.
Russel Gewirtz összehozta azon kevés forgatókönyvek egyikét, amely valóban példaként állíthatók mindenki számára. Szinte minden percén látszik a produkciónak, hogy olyat akar mutatni, amelyet egyetlen heist movie sem tudott korábban, miközben kapunk egy remek induló rejtélyt, komplex konfliktusrendszert, idővel pedig kiváló fordulatokat is. Jobban belegondolva a mű gyakorlatilag egyetlen akciójelenet nélkül, teljes egészében dialógusokra építve képes lekötni végig nézője figyelmét, ez pedig a zsáneren belül csak még zseniálisabbá teszi.
Az egyetlen probléma ezzel a filmmel azonban az, hogy Spike Lee rendezte. Egyrészt a történet tele van szellemes társadalomkritikának szánt, de leginkább közhelyes és tartalmatlan kiszólásokkal, amelyeken messziről látszik, hogy a rendező hatására kerültek bele (de pl. a videojátékos jelenet kapcsán ezt konkrétan el is ismerték), már éppen csak Edward Norton nem ugrik be elszavalni egy nagymonológot. Másrészt Lee olyan mértékű meg nem értést tanúsít az alapanyaggal szemben, amilyet idáig csak Michael Bay-kaliberű rendezőktől láttam. Matthew Libatique operatőr keze nyomán ugyan egy stílusos és hatásos fényképezés születik, dinamikus kameramozgásokkal és rengeteg vágatlan beállítással, azonban ezek nem követnek semmilyen koncepciót: akármi is történik, a kamera csak rohan a karakterek körül, mintha csak egy Tony Scott-filmet látnánk. Csak annyi lenne a különbség, hogy itt most nem egy agyzsibbasztó akciómozit, hanem egy szövegközpontú krimi-thrillert kéne megvalósítani, amelyet a rendezőnek alig sikerül.
Ezen felül a befejezés sem a legtökéletesebb: a rablás háttérsztorija már eleve nem a legkidolgozottabb, de még igazán elmesélni sem sikerül, mert Christopher Plummernek teljesen karakteridegenül kell a szánkba rágnia a sztori maradék részét. A szálak elvarrása ezen felül sem sikerül teljesen sallangmentesen, a lezárás kissé nehézkesen és csapongó, maga a zárókép pedig számomra teljesen értelmezhetetlen az addigiak fényében.
A fantázia abszolút megvolt az Inside Man-ben ahhoz, hogy fenekestül felforgassa a műfajt, azonban a forgatókönyvhöz képest az elkészült mű egyértelműen csak rosszabb lett. Ettől függetlenül még mindig a heist movie-k legjobbjai közé tartozik, és már csak különleges vonásaiból eredően is bátran ajánlható.
8/10
