Néné musá. Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a hírekben, hogy Richard Attenborough elhunyt. A kiváló rendező életének fő műve egyértelműen a Gandhi volt, a Chaplin szintén nagyon jól sikerült (Robert Downey Jr. élete eddigi legjobb alakítását nyújtotta benne), A híd túl messze van szintén nagy klasszikus. De az idézet nem ezekből a filmekből származik, hanem a Pierce Brosnan főszereplésével készült életrajzi öko-drámából, amelyet természetesen rongyosra néztem annak idején, tekintettel arra, hogy az akkoriban regnáló 007-es volt a kedvenc színészem. Nem volt kérdés, hogy Attenborough emlékére azonnali hatállyal meg kell néznem a filmet, sok év után újráztam, és sajnos azt kell mondanom, csak az emlékeimben élt emlékezetes alkotásként ez a darab, valójában egy gyönyörűen fényképezett, de teljesen közepes film született Archie Szüke Bagoly életéről.

Szürke Bagoly (Pierce Brosnan) egy újságírónak meséli el az életét. Trapperként élte az életét a kanadai vadonban, aztán ahogyan az lenni szokott, egy nap találkozott Pony-val (Annie Galipeau), aki indián gyökereit szeretné megtalálni Archie segítségével. A lány lassan, de biztosan meghódítja a magányt kedvelő férfi szívét, még arra is ráveszi, hogy felhagyjon a trapperkedéssel. Ír egy könyvet az életről, ami hatalmas siker lesz, így ő lesz a természetvédelem korai szószólója, híresség lesz, és ezért nem tudja tovább takargatni élete nagy titkát...

Nem árulom el, mit jelent az idézet (tessék megnézni a filmet!), de azt igen, hogy nagyon sokat megtudhatunk a kanadai indiánok életéről, szokásairól, és leszámolhatunk a vadon romantikájával. Merthogy kegyetlen az élet a hegyekben, ahol ugyan megtalálod a csendet és a lelked békéjét, de nagy árat fizetsz érte: a túlélésért minden nap keményen meg kell küzdeni, a tél könyörtelenül hideg és rideg, ölni kell az ételért, együtt kell élni a halállal.

És éppen ez a probléma, inkább természetfilmről van szó, mint életrajzi drámáról, nem sikerült eltalálni a megfelelő arányokat, így a szép képek egy idő után sajnos kiüresednek. Archie életének története sajnos nem tölti ki a játékidőt, Pony-val való kapcsolata sem annyira különleges, hogy megrázná a lelkünket, ennek legfőbb oka, hogy az egyébként nem rossz forgatókönyvhöz sajnos elég szájbarágós szöveg társult, a karakterek is elég felszínesre sikeredtek. Ettől függetlenül egyszer érdemes megnézni a filmet, mivel szép emléket állít Szürke Bagolynak, aki különleges személyiség volt, egy ember, aki valóra váltotta azt az álmát, hogy a vadonban éljen, és az írásaival felhívta a figyelmet a természet védelmére, egy olyan korban, amikor ez még egyáltalán nem volt divatos. Megelőzte a korát, trapperből a hódok megmentője lett, egy letűnt kor hírnöke, egy tiszta hang a vadonból. 

Kár, hogy nem sikerült igazán eldöntenie a rendezőnek, hogy mire fókuszáljon a film, amely így egy idő után szétesik, de a fő üzenet azért átjön: figyeljünk oda a természetre, és valósítsuk meg az álmainkat. Meglepő, hogy két olyan kiváló életrajzi filmmel a háta mögött, mint a Gandhi és a Chaplin, Attenborough nem tudta igazán érdekesen és tartalmasan bemutatni Szürke Bagoly nem hétköznapi történetét. Nem ragad magával igazán a film, habár rengeteg gyönyörű képet viszünk magunkkal belőle, mégsem nyújt maradandó élményt a megtekintése. Talán, ha kevesebbszer mondják el benne, hogy mennyire fontos a természet védelme, és jobban sikerült volna kibontani a főszereplő karakterét, akkor sikerült volna igazán méltó emléket állítani Archie-nak. Így viszont csak egy felejthető életrajzi alkotás lett belőle. Az operatőri munka természetesen kiváló, a vágások jók, a zene pontosan olyan, mint az egész film: szép, de unalmas.

Pierce Brosnan jó választás volt a főszerepre (érdemes szinkronnal nézni a filmet, Kőszegi Ákos jobb, mint az eredeti!), kihozta a maximumot a nem túl jól megírt karakterből. Sajnos a Pony-t alakító Annie Galipeau-ról ez már nem mondható el, bájosan felejthető az alakítása. Graham Greene rövidke mellékszerepében teljes emberábrázolásra képes, a többiek jól, de nem kiválóan játsszák a szerepüket.

Richard Attenborough sajnos nem alkotott maradandót, túl sokat akart mondani, kevesebb sokkal több lett volna. Vannak nagyon szép pillanatok a filmben (a zárókép a rendező szokásához híven erősen zsepisre sikeredett), de ezúttal nem sikerült élettel megtölteni a történetet, azok a fogások, amelyek a méltán klasszikussá vált alkotásokban tökélyre fejlesztett a rendező, itt nem működtek, méltán süllyedt a feledés homályába a film.

Szép, de üres életrajzi film Szürke Bagolyról, amelyet egyszer mindenképpen mégis érdemes megnézni.

6/10